Szerkesztő 
A NATO-t ki kell űzni a Balkánról. A Balkán nem a NATO-é, hanem az embereké. – nyilatkozta Aleksandar Ðenić, az Új Jugoszláv Kommunista Párt ifjúsági szárnyának vezetője. (https://peoplesdispatch.org/)
Szerbiában egyre többen emelik fel szavukat a NATO ellen. A NATO 1999-ben lebombázta a szerb városokat, gyárakat, embereket ölt, másokat félelemben tartott. A szerb fiatalok közül sokan támogatják a kommunista szervezeteket, és nem hagyják, hogy a NATO bűne feledésbe merüljön.
Ivica Dačić szerb külügyminiszter kijelentette, hogy Szerbia külpolitikájának 62,63 százaléka egybe esik az Európai Unió politikájával, és Szerbia nem fogad el semmit, ami ártana Szerbiának. (https://beta.rs/)
Kíváncsiak lennénk, hogy miniszter úr hogy számolta ki ezt századnyi pontossággal. A valóság az, hogy Szerbia megpróbál egyensúlyozni a nyugati és keleti partnerei között. A végeredmény azonban az, hogy egyre jobban elmerül a nyugati politika ingoványaiban. Az EU-és NATO-tagság egyáltalán nem jó Szerbiának, csak a szerb politikai és gazdasági elit egy részének.
Koszovót már elvesztették, de még mi jön ezután?
Eldörrent a startpisztoly. Október 13-ára kiírták az önkormányzati választásokat. Sajátos választás lesz az idei. Mindenkinek megvan a maga terve, ami még nem lenne rendkívüli, de most a korábbinál is élesebb a szembenállás, kibékíthetetlen az ellentét.
A Fidesz számára október 13-a egy állomás a nagy küldetés végrehajtásában, a „neoliberális pusztítás megállításában”, amint a miniszterelnök tusnádfürdői beszédében is aláhúzta.
A Fidesznek minden oka megvan a derűlátásra. A munkanélküliség az országban megszűnt, sőt most már hiány van munkáskezekből. De tisztában vannak azzal, hogy semmi sem tart az idők végezetéig. Tudják azt is, hogy a bérek növekednek, de az utóbbi időben sok mindennek az ára is rohamos emelkedésnek indult.
Bekalkulálják azt is, hogy a társadalomban nincsenek nagy megmozdulások. A szakszervetek tavaly évvégi nagy megmozdulása a munka törvénykönyve ügyében abbamaradt. Az ellenzéki pártoknak sem sikerült a szakszervezeti megmozdulásokat tartósan a saját politikai ambícióikhoz kötni. De a vulkán nem aludt ki.
A Fidesz és a kormány meghatározó tényezői azt is tudják, hogy az EU-ban ugyan egy fokkal kedvezőbb lett a helyzet, és némileg megnőtt Magyarország mozgástere, de a csata a nemzeti út és a nemzetek feletti Európa hívei között folytatódik.
A miniszterelnök nem véletlenül mondta Tusnádfürdőn, hogy „a kormánynak új útvonalat kell terveznie 2020-2021-re. Ennek a kormányzati útvonalnak azt a célt kell szolgálnia, hogy az ország, amikor halad rajta, akkor a külső rossz hatásokat képes legyen minimalizálni, és a még meglévő saját belső erőforrásokat pedig képesek legyünk mozgósítani”. Emlékeztette híveit, hogy csata lesz, de merítsenek erőt a tavalyi parlamenti és az idei EP-választáson elért átütő győzelemből.
„Szabadság vagy Orbán. Ilyen egyszerű a képlet.” – üzente azonnal Gyurcsány, aki az ellenzék koronázatlan királyának tekinti magát. Ezzel egyébként semmi újat nem mondott. Ez a DK taktikája: mindenben az ellenkezőjét mondani annak, amit a Fidesz mond, minden területen élezni a konfliktust, s ezt a „szabadság vagy Orbán” filozófia szellemében egységes ellenzéket szembeállítani a Fidesszel október 13-án.
A nagy kérdés az, hogy az emberek október 13-án méltányolni fogják-e az ellenzék összefogását, vagy ezt is kíméletlen hatalomvágyuk újabb jeleként fogják fel. Az ellenzék nincs könnyű helyzetben, hiszen a legtöbb településen a hivatalban lévő polgármesterek saját erőfeszítéseiknek és a kormány támogatásának köszönhetően jelentős eredményeket tudnak felmutatni.
A választásokon a Munkáspártnak is megvan a maga dolga. A mi feladatunk megmutatni, hogy mi a nép széles rétegei, a dolgozó tömegek mellett vagyunk. Az ő fejükkel gondolkodunk és az ő érdekükben cselekszünk. Mutassuk meg, hogy mit kellene tenniük az önkormányzatoknak azért, hogy az emberek jobban éljenek. Építsenek megfizethető önkormányzati lakásokat! Tartsák tisztán a városokat és falvakat! Legyen rend és nyugalom a településeken! Ez csak néhány dolog a sok közül, ami az emberek életét könnyebbé és szebbé tehetné.
Fontos, hogy szót emeljünk a közélet tisztasága mellett. Nem elég állandóan a korrupció elleni harcról beszélni, ahogyan ezt az ellenzék teszi, hanem szigorúan ellenőrizni kell a közpénzek elköltését. Ehhez pedig az kell, hogy az emberek maguk ellenőrizhessék, hogy mire megy el a pénz. Ha a pártok ellenőrzik egymást, abban nincs köszönet.
A Munkáspárt politikája az önkormányzati választásokon nem az, hogy a kákán is csomót keressünk. Ha egy önkormányzat valóban tett az emberekért, akkor azt el kell ismerni, el kell mondani, függetlenül attól, hogy milyen párt színeiben indul. De el kell mondani azt is, hogy még a legjobban működő településeken is lehet többet tenni az egyszerű emberekért.
Ezt fejezi ki a jelszavunk is: A Munkáspártot az önkormányzatokba! Az emberek, a nép ne csak szavazók legyenek, hanem a helyi döntések alkotó részesei! Érvényesüljenek az ő gondolataik és érzéseik is! Melyik párt tudná ezt jobban csinálni, mint a Munkáspárt, amelynek a jelöltjei maguk is az egyszerű emberek közül jönnek?
A Munkáspárt nem vesz részt az ellenzéki összeborulásokban. Egészen egyszerűen azért nem, mert nem értünk velük együtt. Ezek a szövetségek nem az emberek, nem a nép kedvéért jönnek létre. Ezek a szövetségek technikai keretet hivatottak biztosítani ahhoz, hogy a Fidesszel szembenállók szavazatai egy kalapba kerüljenek. Ráadásul hazugok is ezek az összeborulások, mivel a pártok álruhában, valamilyen civilszervezetnek álcázva jelennek meg.
A választás lehetőséget ad a párt erősítésére is. Új embereket, új támogatókat találhatunk. Sokat kell dolgoznunk. A befektetett munka most is fog kamatozni, de az igazi haszna később lesz. De akárhogyan is legyen, megéri! Jó munkát az ajánlások gyűjtéséhez, a kampányhoz!
Nem tartoztam azok közé, akik 28 éve, azon a bizonyos június 19-én a kalapjukat dobálták az égbe, hallva, hogy az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. De nem tartoztam azok közé sem, akik sírva fakadtak bánatukban.
Nem örültem, hogy szovjet katonák voltak az országban. Ésszel megértettem, hogy ha Németországban lehetnek amerikaiak, akkor Magyarországon és a többi környező országban lehetnek szovjetek. Ésszel, mondom, ésszel megértettem, hogy a második világháború utáni évtizedekben két világrendszer állt egymással szemben. Háború volt, még ha nem is forró háború, de hidegháború. Az eszközök voltak mások, nem a célok.
Érzelmileg már nem volt ilyen egyszerű. A szovjet katona is idegen katona. Sokévszázados történelmünk ismeretében tudható: nem jó, ha külföldi csapatok vannak magyar területen. És mindegy, hogy az török, osztrák, német vagy éppenséggel orosz.
Országunk miniszterelnöke minap aláírta azt a kormányhatározatot, amely lehetővé teszi amerikai katonák szabad mozgását magyar területen. Töröm a fejemet, hogy miért. Mármint, hogy miért írta alá? Miért ment bele ebbe a buliba?
Kezdjük azzal, hogy nincs háború. Szembenállás van, feszültség van, de ilyen mindig van, ha a szembenálló felek céljai eltérőek. Oroszország a három évtizeddel ezelőtti vereségből magához tért, és igyekszik visszaszerezni befolyását a világban. Ez nem tetszik az Egyesült Államoknak. Egyedül akar a világban uralkodni, és az oroszok ezt zavarják.
Ebben a játékban az oroszok bennünket nem bántanak. Semmit nem akarnak elvenni tőlünk. Sőt, ha netán vissza akarnánk kapni valamit a trianoni veszteségből, egyetlen nagyhatalom rokonszenvére számíthatnánk. Az pedig Oroszország.
Valójában ideológiai háború sincs, hiszen Oroszországban ugyanúgy kapitalizmus van, mint az USA-ban vagy az EU-ban. Persze más az ő kapitalizmusuk, de lényegét tekintve kapitalizmus. Ezért mellébeszélés azzal indokolni katonai lépéseket, hogy közös értéket vallunk az amerikaiakkal.
De folytassuk! Nem csak hogy háború nincs, de orosz csapatok sincsenek sehol a környéken. Ezzel szemben az USA és a NATO katonái Lengyelországtól és a Baltikumtól kezdve Romániáig és Koszovóig szinte mindenütt ott vannak. Ha az oroszok jönni akarnak, akkor át kell kelniük Ukrajnán, ami persze nem lehetetlen, de nem is olyan egyszerű. A jó hír az, hogy az oroszok momentán nem akarnak Ukrajnában háborúzni.
Akkor pedig jogos a kérdés: miért is kell engedni az amerikaiak szabad mozgását? Az amerikai csapatok szabad mozgása persze illeszkedik a NATO és az EU nagy stratégiai terveibe, melyek célja, ugye, a szabad világ, a demokrácia, az emberi jogok, meg hasonlók védelme ott, ahol már ilyenek vannak, és érvényesítésük ott, ahol még nincsenek. Az ilyen nagy stratégiák élén mindig a nagyhatalmak állnak. Mi alapján gondoljuk, hogy érdemes hozzájuk kötni a sorsunkat? Talán az első világháború után a győztesek asztalánál ültünk? A másodikról már nem is beszélve.
Szuverén ország vagyunk, mi döntünk arról, kik vezetik országunkat. Nyugtatgathatjuk magunkat e szép gondolattal, de sajnos ez nem teljesen igaz. Trump és az amerikai politikai elit rokonszenve kell a magyar kormánynak, ha sikerrel akar versengeni szövetségeseivel. Hogy eláll-e az ukrán elnök a nacionalista nyelvtörvénytől, az döntően az USA-tól függ. Trump mondhatja Zelenszkijnek, hogy elég. A magyar diplomáciának ehhez nincs elég ütőkártyája.
Az amerikai politikai elit rokonszenve még idehaza is kell a kormánynak. Nem tesz jót egyetlen kormánynak sem, ha a budapesti amerikai nagykövetség vezetői ellenzéki bulikon vesznek részt. Erre is volt millió példa. Most leálltak, legalábbis egyelőre.
Vannak, akik azt mondják: a kormány gyengeségből ment bele az alkuba az USA-val. Egyben biztosak lehetünk: akármelyik párt is lenne hatalmon a jelenlegi parlamenti pártok közül, mindegyik aláírta volna. Az USA, a NATO, az EU ugyanis mindegyiknek szent tehén. Egyes pártok már korábban is belementek volna a szerződésbe, mert náluk a tőkés világ közös érdeke a nemzeti érdek fölött áll.
Lehet-e nemet mondani Amerikának? Lehet! De ehhez nemet kell mondanunk az USA világuralmi törekvéseire. Nemet kell mondanunk a könyörtelen konkurenciaharcra. Nemet kell mondanunk a pénz, a tőke mindenhatóságára. Ehhez ki kell állnunk a magyar nép, a magyar emberek mellett. Bátran, keményen, ha kell mindhalálig. Ez is be fog következni. De addig, sajnos, jöhetnek a fiúk.
A Görög Kommunista Párt megőrizte pozícióit a július 7-i görögországi parlamenti választásokon. 299 ezer szavazatott kapott, ami a szavazatok 5,3 százalékának felel meg. 2015-ben a párt 301 ezer szavazatot kapott, azaz 5,55 százalékot. Továbbra is 15 mandátummal fognak rendelkezni az új parlamentben.
A választást a konzervatív Új Demokrácia párt nyerte meg a szavazatok 39,85 százalékával. 158 képviselőjével abszolút többséget szerzett a 300 fős parlamentben. Az eddig kormányzó Sziriza 31,53 százalékkal a második lett.
A tőke elérte azt, hogy az embereket ismét sikerült manipulálni. Elégedetlenek voltak a Sziriza politikájával, de tömegében mégsem a KKE-re szavaztak, hanem egy konzervatív pártra. A tőke a hagyományos váltógazdálkodást akarja. Azaz, akármelyik tőkés párt is győzzön, a kapitalizmus léte, a NATO- és EU-elkötelezettség nem kerülhet veszélybe.
Nem véletlen, hogy Juncker, az Európai Bizottság elnöke az elsők között gratulált. Az EU legnagyobb sikereként jellemezte, hogy segítettek túllépni a válságon és „Görögország elfoglalta jogos helyét Európa és az euró lüktető szívében.”
Hogyan jutott ide Görögország? A 2008-as válság, mint ismeretes, súlyosan érintette Görögországot. A gazdaság tönkrement. A nagytőke a pénzét külföldre menekítette, a hazai kis- és középvállalkozók zöme eladósodott, sőt tönkrement. Görögországban súlyos politikai válság alakult ki. A konzervatív erők nem voltak képesek kézben tartani a folyamatokat. Reálissá vált annak lehetősége, hogy a KKE megerősödve olyan népi-dolgozói mozgalom élére állhat, amely alapvetően megváltoztathatja Görögország jövőjét.
Az európai nagytőke nem engedhette meg, hogy Görögország elhagyja a tőkés utat. Természetesen az Egyesült Államok és NATO is ellene volt, hiszen Görögországban jelentős amerikai és NATO támaszpontok vannak.
2015-ben hatalomra jutott a Ciprasz vezette Sziriza párt, amely átvette a KKE számos követelését, és így azt látszatot keltette, hogy „baloldali pártként” azt fogja tenni, amit az emberek akarnak. Az emberek elhitték.
Az elmúlt években azonban az emberek rájöttek arra, hogy a Sziriza becsapta őket. A közvélemény számottevő része ismét a KKE felé fordult. Ismét fennállt annak veszélye, hogy a KKE megerősíti állásait, ami semmiképpen nem érdeke a tőkének.
A görög helyzet és választások átfogó értékelése még hátravan. A KKE nyilván elemezni fogja a párt stratégiai helyzetét, lehetőségeit a jövőre nézve. De kimondhatjuk: a KKE eredménye jelentős siker. A tőke ugyanis a görög kommunista mozgalom felszámolására törekszik. Zavarja őket, hogy a KKE a negyedik politikai erőként folyamatosan jelen van a parlamentben és a közéletben.
A tőke ezt nem tudta elérni. A KKE felismerte a veszélyt. Dimitris Koutsoumpas főtitkár vezetésével a szó legszorosabb értelmében minden egyes szavazatért kemény csatát folytattak és megvédték az eddigi pozíciókat.
Szeged a jövőben is „szabad, független” város lehet. Legalábbis így gondolják az ellenzéki pártok, miután némi kérlelgetés és önmutogatás után Gyurcsány Demokratikus Koalíciója is beállt Botka László mögé. E logika szerint szegény Pécs pedig elnyomott város marad, nem lesz „demokratikus fordulat”, mivel ott meg nem tudtak az ellenzékiek megegyezni.
Szeretem Pécs városát, de bevallom, nem gondolom, hogy Pécs nem szabad és nem független. Szerintem nagyon is az. Szegedet is szeretem, de nem hiszem, hogy a szocliberális pártok miatt lenne szabad és független.
Az egész ellenzéki összefogás nem más, mint könyörtelen harc a hatalmi pozíciók elosztásáért. Miről is folyik a vita? Kinek adunk esélyes körzetet a bejutásra? Aki nyer, fizetést kap, jó állásokat, befolyásra tesz szert, amit jól lehet aprópénzre váltani.
Ha többségbe kerül valamelyik párt, akkor ők határozzák meg, hogy az önkormányzatok mire költenek, kik jutnak előnyökhöz a pályázatoknál, a helyi beruházások kivitelezésében. Megint csak pénz.
Az önkormányzatok nevezik ki egy sor intézmény vezetőjét. Az ellenzék ezért is fájlalta az iskolák és kórházak állami igazgatás alá vételét, mert azóta nem a város, hanem a kormány nevezi ki az igazgatókat.
Az önkormányzati választásokon nem lehet megdönteni a központi kormányt, de a kormány ellen lehet fordítani a helyi társadalmi tényezők hangulatát.
Az ellenzéket a közös ellenség érzése tartja össze. 2010-ben megszűnt a korábbi egyensúly, egy ideje nem működik a váltógazdálkodás. Az ellenség tehát a Fidesz, és főleg Orbán.
Ezen túlmenően mindenben folyik a csata, nagyjából úgy, mint a vízilabdában. A víz felett versenytársak, a víz alatt egymást rugdosó ellenségek. Itt már ugyanis pénzről van szó. A pénzen pedig könnyű összeveszni, és többnyire össze is vesznek.
Az esélyek latolgatása is nehéz dolog, és pillanatonként változhat. A Momentumnak, hogy megjött az étvágya a relatíve sikeres EP-szereplése után! Vagy hogy fújt legalább is átmenetileg visszavonulást a DK Kálmán Olga kudarca után.
De ne feledkezzünk meg az „értékek és programok” egyeztetéséről sem, amit olyan meghatóan szoktak előadni az ellenzéki pártok! A valóságban a programok arról szólnak, hogy mondjunk nemet mindenre, amit a Fidesz csinált, és tegyünk hozzá tipikus liberális jelszavakat! A fantáziának, vagy talán inkább a hülyeségnek itt semmi szab határt. Lásd Karácsony Gergely ötletét arról, hogy amennyiben megválasztják, akkor a főváros létrehoz egy úgynevezett Budapesti Tudományos Akadémiát.
Persze, nincs semmi új a nap alatt. Harminc éve, a rendszerváltás egyik feltétele az volt, hogy az akkori ellenzéki pártok megegyezzenek egymással. Az amerikaiak és a németek akkorra már megdolgozták a kormánypárt vezetőit, akik így vagy úgy, de már hajlottak a hatalom átadására. Már Gorbacsov is lenyelte, hogy haza kell menniük. De valakinek át kell adni a hatalmat! Ki legyen az?
A magyar ellenzék ugyanúgy két részből állt, mint manapság: a konzervatívokból és a liberálisokból. Utálták egymást, és ha Palmer budapesti amerikai nagykövet nem győzködi őket diplomatikusan, néha meg keményen odamondva nekik, talán még most egymást marnák.
Végül 1989 márciusában kilenc szervezet hozta létre az Ellenzéki Kerekasztalt, az akkori ellenzék közös intézményét. Közös volt az ellenség. Legyőzni a szocializmust, véget vetni a népköztársaságnak! Kapitalizmust csinálni, privatizációval, NATO-val, EU-val! Minden másban meg vita.
A szereplők azóta változtak némileg. A Fidesz a liberális oldalon kezdte, és ma ő vezeti a konzervatív oldalt. Közben lenyelte az MDF-t, a kisgazdákat. A liberális mag, az SZDSZ nem tűnt el, csak átalakult, és más pártok formájában létezik tovább.
Az MSZP-t 1994-ben maguk közé engedték az egykori ellenzéki pártok, mert ők tudták legjobban lenyeletni az emberekkel a tőkés átalakulás keserű következményeit. De az MSZP ma már nem kell a tőkének.
Sok választást megéltünk 1990 óta. Sok választáson hittük el, hogy a pártok a dolgozó emberek, a nép javát akarják. Csokonai szavaival élve sok választáson hittünk a „szép szavadnak”, és utána csodálkoztunk, hogy „mégis megcsalál”. Ugye, most nem lesz így?
Az Egyesült Államok továbbra is támogatja a magyarországi demokrácia megerősítésére tett törekvéseket. Számos beszélgetésben részt vettünk a Budapesten töltött idő alatt és csalódottak vagyunk, hogy nem találkozhattunk Orbán Viktor miniszterelnökkel.” – nyilatkozták a Budapestre látogató amerikai parlamenti képviselők a Népszavának. (https://nepszava.hu/)
Amerika sokszínű, az amerikai parlament is az. Nyár van, ilyenkor az amerikai képviselők szívesen utaznak állami pénzen szép országokba, és szívesen osztogatják az igét. Végülis úgy gondolják, hogy Amerika az etalon, ami ott van, az jó, és aki nem úgy csinálja, az antidemokrata, konzervatív, ősellenség. Azok az urak és hölgyek, akik most jöttek Magyarországra, láthatóan a Népszava, a CEU, a liberálisok barátai. Nem a valóság érdekelte őket, hanem a liberálisok képzete a valóságról. Üzenjük: Ne jöjjenek többet! Amerika nekünk nem példakép!