Ellenzéki összefogás: kinek jut több dinnyeföld?
Szeged a jövőben is „szabad, független” város lehet. Legalábbis így gondolják az ellenzéki pártok, miután némi kérlelgetés és önmutogatás után Gyurcsány Demokratikus Koalíciója is beállt Botka László mögé. E logika szerint szegény Pécs pedig elnyomott város marad, nem lesz „demokratikus fordulat”, mivel ott meg nem tudtak az ellenzékiek megegyezni.
Szeretem Pécs városát, de bevallom, nem gondolom, hogy Pécs nem szabad és nem független. Szerintem nagyon is az. Szegedet is szeretem, de nem hiszem, hogy a szocliberális pártok miatt lenne szabad és független.
Az egész ellenzéki összefogás nem más, mint könyörtelen harc a hatalmi pozíciók elosztásáért. Miről is folyik a vita? Kinek adunk esélyes körzetet a bejutásra? Aki nyer, fizetést kap, jó állásokat, befolyásra tesz szert, amit jól lehet aprópénzre váltani.
Ha többségbe kerül valamelyik párt, akkor ők határozzák meg, hogy az önkormányzatok mire költenek, kik jutnak előnyökhöz a pályázatoknál, a helyi beruházások kivitelezésében. Megint csak pénz.
Az önkormányzatok nevezik ki egy sor intézmény vezetőjét. Az ellenzék ezért is fájlalta az iskolák és kórházak állami igazgatás alá vételét, mert azóta nem a város, hanem a kormány nevezi ki az igazgatókat.
Az önkormányzati választásokon nem lehet megdönteni a központi kormányt, de a kormány ellen lehet fordítani a helyi társadalmi tényezők hangulatát.
Az ellenzéket a közös ellenség érzése tartja össze. 2010-ben megszűnt a korábbi egyensúly, egy ideje nem működik a váltógazdálkodás. Az ellenség tehát a Fidesz, és főleg Orbán.
Ezen túlmenően mindenben folyik a csata, nagyjából úgy, mint a vízilabdában. A víz felett versenytársak, a víz alatt egymást rugdosó ellenségek. Itt már ugyanis pénzről van szó. A pénzen pedig könnyű összeveszni, és többnyire össze is vesznek.
Az esélyek latolgatása is nehéz dolog, és pillanatonként változhat. A Momentumnak, hogy megjött az étvágya a relatíve sikeres EP-szereplése után! Vagy hogy fújt legalább is átmenetileg visszavonulást a DK Kálmán Olga kudarca után.
De ne feledkezzünk meg az „értékek és programok” egyeztetéséről sem, amit olyan meghatóan szoktak előadni az ellenzéki pártok! A valóságban a programok arról szólnak, hogy mondjunk nemet mindenre, amit a Fidesz csinált, és tegyünk hozzá tipikus liberális jelszavakat! A fantáziának, vagy talán inkább a hülyeségnek itt semmi szab határt. Lásd Karácsony Gergely ötletét arról, hogy amennyiben megválasztják, akkor a főváros létrehoz egy úgynevezett Budapesti Tudományos Akadémiát.
Persze, nincs semmi új a nap alatt. Harminc éve, a rendszerváltás egyik feltétele az volt, hogy az akkori ellenzéki pártok megegyezzenek egymással. Az amerikaiak és a németek akkorra már megdolgozták a kormánypárt vezetőit, akik így vagy úgy, de már hajlottak a hatalom átadására. Már Gorbacsov is lenyelte, hogy haza kell menniük. De valakinek át kell adni a hatalmat! Ki legyen az?
A magyar ellenzék ugyanúgy két részből állt, mint manapság: a konzervatívokból és a liberálisokból. Utálták egymást, és ha Palmer budapesti amerikai nagykövet nem győzködi őket diplomatikusan, néha meg keményen odamondva nekik, talán még most egymást marnák.
Végül 1989 márciusában kilenc szervezet hozta létre az Ellenzéki Kerekasztalt, az akkori ellenzék közös intézményét. Közös volt az ellenség. Legyőzni a szocializmust, véget vetni a népköztársaságnak! Kapitalizmust csinálni, privatizációval, NATO-val, EU-val! Minden másban meg vita.
A szereplők azóta változtak némileg. A Fidesz a liberális oldalon kezdte, és ma ő vezeti a konzervatív oldalt. Közben lenyelte az MDF-t, a kisgazdákat. A liberális mag, az SZDSZ nem tűnt el, csak átalakult, és más pártok formájában létezik tovább.
Az MSZP-t 1994-ben maguk közé engedték az egykori ellenzéki pártok, mert ők tudták legjobban lenyeletni az emberekkel a tőkés átalakulás keserű következményeit. De az MSZP ma már nem kell a tőkének.
Sok választást megéltünk 1990 óta. Sok választáson hittük el, hogy a pártok a dolgozó emberek, a nép javát akarják. Csokonai szavaival élve sok választáson hittünk a „szép szavadnak”, és utána csodálkoztunk, hogy „mégis megcsalál”. Ugye, most nem lesz így?