2019 augusztus 24

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Gondolkodjunk!

Ugye, mondtam, hogy lesz még magából valaki! Lajos úr a piacon kommentálta így némi iróniával a főpolgármesteri jelöltségemet. Lajos úrnak nagy tisztelője vagyok, nem csak a sváb receptre készült májasa előtt meghajolva, de humora miatt is, amit a piaci évtizedek bölcsességgé érleltek.

Benjámin úr, akinél igazi parasztparadicsomot szoktam venni, is jelezte: láttam! Mármint a televíziót. Ennél bizalmasabb politikai egyetértés már visszás lenne. Ne felejtsük, a piac is olyan, mint a magyar parlament: mindenki a saját portékáját árulja. A piac javára legyen mondva: itt a minőség az első.

A piaci közvélemény-kutatást persze a helyén kell kezelni. Nem borultak a nyakamba, a helyi sajtó sem jött ki, sőt kedvenc gombaárusom is csak egy biccentéssel jelezte, hogy képben van.  Az élet sok mindenre megtanította, és különben is két hölgy kezdte fogdosni a vargányákat, aminek hatezer kilója, és az ilyen fogdosásból semmi jó nem szokott kisülni.

Elég régen járok már erre a piacra ahhoz, hogy észrevegyem a változásokat. Már nyoma sincs a pár évvel ezelőtti hitvitáknak, amikor mindenki körömszakadtáig védte saját pártját. A piacindító bélelt kávé után páran akár meghalni is készek voltak a magyar politika csillagaiért, de szerencsére feleségeik lebeszélték őket, mondván, hogy a mártíromság nem a legkifizetődőbb elfoglaltság.

A piac mára gondolkodni kezdett. Persze, nem mindenki, és nem egyformán, de gondolkodni kezdtek. Hogy van az, hogy a gazdaság általános virágzása mellett az emberek mégsem úsznak a bőségben, az árusoknak pedig minden forintért jobban meg kell dolgozni, mint pár éve? Lehet persze, hogy az általános virágzás nyertesei nem erre a piacra járnak, vagy akik ide járnak, még nem éltek az általános virágzás lehetőségeivel. Lehet, de szerintem nem így van.

Aztán hogy is van korrupcióval? A piaci emberek zömének van konkrét élménye arról, hogy mi kell manapság egy-egy engedély, bérleti szerződés, kölcsön megszerzéséhez. A piaci emberek nem ma jöttek le a falvédőről, tudják, hogy amit lehet kicsiben művelni, azt lehet nagyban is, s valószínűleg művelik is. Azt még elhiszik, hogy rablóból lehet pandúr, de utcalányokból a legritkább esetben lesznek apácák. Szóval, a piac gondolkodni kezdett.

Azt mondom, nekik van igazuk. Itt az ideje, hogy gondolkodjunk!  Harminc éve elhittük Antall Józsefnek, hogy gazdagság, jólét vár ránk, úgy fogunk élni, mint az osztrákok. Nem mondom, sokaknak bejött, de a többségnek meg nem. Egy picinykével ma is kevesebbet keresünk, mint az osztrákok, mondjuk úgy kétharmaddal.

Horn Gyula volt az igazi mesemondó. Elhittük neki, hogy visszahoz valamit abból, ami régen jó volt. Örültünk, hogy 65 év felett nem kellett fizetni a BKV-n, és nem vettük észre, hogy Gyulánk mindent eladott a külföldnek, a bankoktól kezdve az élelmiszerboltokig.

Aztán elhittük az akkor még ifjú Fideszeseknek, hogy ők kedves, aranyos gyerekek, akik végre bearanyozzák a nagymamák és nagypapák életét. Elhittük, és nem törődtünk azzal, hogy a kedves fiatalok négy év kormányzásuk alatt inkább maguk boldogulásával törődtek, mint sem velünk.

Aztán fellélegzett a társadalom, mert visszajöttek a szocialisták.  Nem tudtuk, hogy ők már nem szocialisták, hanem echte liberálisok. Elhittük, hogy tanultak a múltból, és későn vettük észre, hogy nem tanultak. Gyurcsányék a piacra bíztak mindent. A piac pedig nem emberbarátságáról híres. A lenyúlás, a lopás, amit az első kormányok szemérmesen műveltek, immáron állami politika lett.

De sebaj, mondta szeretett népünk többsége, az új isteneknek járó új hittel és lelkesedéssel, majd a Fidesz! Hittük, hogy ezentúl több jut majd mindenkinek. Hittük, hogy nemzetünk fiai és lányai együtt emelkednek majd az európai fejlődés csúcsára. Nos, ne tagadjuk: a liberális pusztításnak véget vetettek. Sokaknak adtak is, de senkinek sem annyit, amennyit kellene. Közben egyesek arcpirító módon gazdagodnak, mi meg a növekvő árak mellett napról napra élünk. Sokan még nagyon hisznek, pedig lelkük mélyén érzik, hogy minden csoda három napig tart.

Érdemes-e a Munkáspártra szavazni? Nos, gondolkodjanak!  Mi sohasem hagytuk el a baloldaliságot, mi mindig az emberek mellett álltunk ki. Mi nem lettünk milliárdosok, mi tudjuk, mi kell az embereknek. Mi egy fillért se loptunk el a közvagyonból, nekünk van erkölcsi alapunk rámutatni a korrupt politikusokra. Nekünk nincs vaj a fejünkön, nem kell meghunyászkodunk. Nem kaptunk pénzt a tőkésektől, nem kell úgy táncolnunk, ahogy ők fütyülnek. Ha minden önkormányzatban csak egy munkáspárti lenne, már megérte. Ők nem fognak hallgatni, küzdeni fognak, Önökért, az emberekért!

Szóval, gondolkodjanak!

2019 július 27

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Jöhetnek a fiúk!

Nem tartoztam azok közé, akik 28 éve, azon a bizonyos június 19-én a kalapjukat dobálták az égbe, hallva, hogy az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. De nem tartoztam azok közé sem, akik sírva fakadtak bánatukban.

Nem örültem, hogy szovjet katonák voltak az országban. Ésszel megértettem, hogy ha Németországban lehetnek amerikaiak, akkor Magyarországon és a többi környező országban lehetnek szovjetek. Ésszel, mondom, ésszel megértettem, hogy a második világháború utáni évtizedekben két világrendszer állt egymással szemben. Háború volt, még ha nem is forró háború, de hidegháború. Az eszközök voltak mások, nem a célok.

Érzelmileg már nem volt ilyen egyszerű. A szovjet katona is idegen katona. Sokévszázados történelmünk ismeretében tudható: nem jó, ha külföldi csapatok vannak magyar területen. És mindegy, hogy az török, osztrák, német vagy éppenséggel orosz.

Országunk miniszterelnöke minap aláírta azt a kormányhatározatot, amely lehetővé teszi amerikai katonák szabad mozgását magyar területen. Töröm a fejemet, hogy miért. Mármint, hogy miért írta alá? Miért ment bele ebbe a buliba?

Kezdjük azzal, hogy nincs háború. Szembenállás van, feszültség van, de ilyen mindig van, ha a szembenálló felek céljai eltérőek. Oroszország a három évtizeddel ezelőtti vereségből magához tért, és igyekszik visszaszerezni befolyását a világban. Ez nem tetszik az Egyesült Államoknak. Egyedül akar a világban uralkodni, és az oroszok ezt zavarják.

Ebben a játékban az oroszok bennünket nem bántanak. Semmit nem akarnak elvenni tőlünk. Sőt, ha netán vissza akarnánk kapni valamit a trianoni veszteségből, egyetlen nagyhatalom rokonszenvére számíthatnánk. Az pedig Oroszország.

Valójában ideológiai háború sincs, hiszen Oroszországban ugyanúgy kapitalizmus van, mint az USA-ban vagy az EU-ban. Persze más az ő kapitalizmusuk, de lényegét tekintve kapitalizmus. Ezért mellébeszélés azzal indokolni katonai lépéseket, hogy közös értéket vallunk az amerikaiakkal.

De folytassuk! Nem csak hogy háború nincs, de orosz csapatok sincsenek sehol a környéken. Ezzel szemben az USA és a NATO katonái Lengyelországtól és a Baltikumtól kezdve Romániáig és Koszovóig szinte mindenütt ott vannak. Ha az oroszok jönni akarnak, akkor át kell kelniük Ukrajnán, ami persze nem lehetetlen, de nem is olyan egyszerű. A jó hír az, hogy az oroszok momentán nem akarnak Ukrajnában háborúzni.

Akkor pedig jogos a kérdés: miért is kell engedni az amerikaiak szabad mozgását? Az amerikai csapatok szabad mozgása persze illeszkedik a NATO és az EU nagy stratégiai terveibe, melyek célja, ugye, a szabad világ, a demokrácia, az emberi jogok, meg hasonlók védelme ott, ahol már ilyenek vannak, és érvényesítésük ott, ahol még nincsenek. Az ilyen nagy stratégiák élén mindig a nagyhatalmak állnak. Mi alapján gondoljuk, hogy érdemes hozzájuk kötni a sorsunkat? Talán az első világháború után a győztesek asztalánál ültünk? A másodikról már nem is beszélve.

Szuverén ország vagyunk, mi döntünk arról, kik vezetik országunkat. Nyugtatgathatjuk magunkat e szép gondolattal, de sajnos ez nem teljesen igaz. Trump és az amerikai politikai elit rokonszenve kell a magyar kormánynak, ha sikerrel akar versengeni szövetségeseivel. Hogy eláll-e az ukrán elnök a nacionalista nyelvtörvénytől, az döntően az USA-tól függ. Trump mondhatja Zelenszkijnek, hogy elég. A magyar diplomáciának ehhez nincs elég ütőkártyája.

Az amerikai politikai elit rokonszenve még idehaza is kell a kormánynak. Nem tesz jót egyetlen kormánynak sem, ha a budapesti amerikai nagykövetség vezetői ellenzéki bulikon vesznek részt. Erre is volt millió példa. Most leálltak, legalábbis egyelőre.

Vannak, akik azt mondják: a kormány gyengeségből ment bele az alkuba az USA-val. Egyben biztosak lehetünk: akármelyik párt is lenne hatalmon a jelenlegi parlamenti pártok közül, mindegyik aláírta volna. Az USA, a NATO, az EU ugyanis mindegyiknek szent tehén. Egyes pártok már korábban is belementek volna a szerződésbe, mert náluk a tőkés világ közös érdeke a nemzeti érdek fölött áll.

Lehet-e nemet mondani Amerikának? Lehet! De ehhez nemet kell mondanunk az USA világuralmi törekvéseire. Nemet kell mondanunk a könyörtelen konkurenciaharcra. Nemet kell mondanunk a pénz, a tőke mindenhatóságára. Ehhez ki kell állnunk a magyar nép, a magyar emberek mellett. Bátran, keményen, ha kell mindhalálig. Ez is be fog következni. De addig, sajnos, jöhetnek a fiúk.