Balszemmel

2019. július 27

Jöhetnek a fiúk!

Nem tartoztam azok közé, akik 28 éve, azon a bizonyos június 19-én a kalapjukat dobálták az égbe, hallva, hogy az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. De nem tartoztam azok közé sem, akik sírva fakadtak bánatukban.

Nem örültem, hogy szovjet katonák voltak az országban. Ésszel megértettem, hogy ha Németországban lehetnek amerikaiak, akkor Magyarországon és a többi környező országban lehetnek szovjetek. Ésszel, mondom, ésszel megértettem, hogy a második világháború utáni évtizedekben két világrendszer állt egymással szemben. Háború volt, még ha nem is forró háború, de hidegháború. Az eszközök voltak mások, nem a célok.

Érzelmileg már nem volt ilyen egyszerű. A szovjet katona is idegen katona. Sokévszázados történelmünk ismeretében tudható: nem jó, ha külföldi csapatok vannak magyar területen. És mindegy, hogy az török, osztrák, német vagy éppenséggel orosz.

Országunk miniszterelnöke minap aláírta azt a kormányhatározatot, amely lehetővé teszi amerikai katonák szabad mozgását magyar területen. Töröm a fejemet, hogy miért. Mármint, hogy miért írta alá? Miért ment bele ebbe a buliba?

Kezdjük azzal, hogy nincs háború. Szembenállás van, feszültség van, de ilyen mindig van, ha a szembenálló felek céljai eltérőek. Oroszország a három évtizeddel ezelőtti vereségből magához tért, és igyekszik visszaszerezni befolyását a világban. Ez nem tetszik az Egyesült Államoknak. Egyedül akar a világban uralkodni, és az oroszok ezt zavarják.

Ebben a játékban az oroszok bennünket nem bántanak. Semmit nem akarnak elvenni tőlünk. Sőt, ha netán vissza akarnánk kapni valamit a trianoni veszteségből, egyetlen nagyhatalom rokonszenvére számíthatnánk. Az pedig Oroszország.

Valójában ideológiai háború sincs, hiszen Oroszországban ugyanúgy kapitalizmus van, mint az USA-ban vagy az EU-ban. Persze más az ő kapitalizmusuk, de lényegét tekintve kapitalizmus. Ezért mellébeszélés azzal indokolni katonai lépéseket, hogy közös értéket vallunk az amerikaiakkal.

De folytassuk! Nem csak hogy háború nincs, de orosz csapatok sincsenek sehol a környéken. Ezzel szemben az USA és a NATO katonái Lengyelországtól és a Baltikumtól kezdve Romániáig és Koszovóig szinte mindenütt ott vannak. Ha az oroszok jönni akarnak, akkor át kell kelniük Ukrajnán, ami persze nem lehetetlen, de nem is olyan egyszerű. A jó hír az, hogy az oroszok momentán nem akarnak Ukrajnában háborúzni.

Akkor pedig jogos a kérdés: miért is kell engedni az amerikaiak szabad mozgását? Az amerikai csapatok szabad mozgása persze illeszkedik a NATO és az EU nagy stratégiai terveibe, melyek célja, ugye, a szabad világ, a demokrácia, az emberi jogok, meg hasonlók védelme ott, ahol már ilyenek vannak, és érvényesítésük ott, ahol még nincsenek. Az ilyen nagy stratégiák élén mindig a nagyhatalmak állnak. Mi alapján gondoljuk, hogy érdemes hozzájuk kötni a sorsunkat? Talán az első világháború után a győztesek asztalánál ültünk? A másodikról már nem is beszélve.

Szuverén ország vagyunk, mi döntünk arról, kik vezetik országunkat. Nyugtatgathatjuk magunkat e szép gondolattal, de sajnos ez nem teljesen igaz. Trump és az amerikai politikai elit rokonszenve kell a magyar kormánynak, ha sikerrel akar versengeni szövetségeseivel. Hogy eláll-e az ukrán elnök a nacionalista nyelvtörvénytől, az döntően az USA-tól függ. Trump mondhatja Zelenszkijnek, hogy elég. A magyar diplomáciának ehhez nincs elég ütőkártyája.

Az amerikai politikai elit rokonszenve még idehaza is kell a kormánynak. Nem tesz jót egyetlen kormánynak sem, ha a budapesti amerikai nagykövetség vezetői ellenzéki bulikon vesznek részt. Erre is volt millió példa. Most leálltak, legalábbis egyelőre.

Vannak, akik azt mondják: a kormány gyengeségből ment bele az alkuba az USA-val. Egyben biztosak lehetünk: akármelyik párt is lenne hatalmon a jelenlegi parlamenti pártok közül, mindegyik aláírta volna. Az USA, a NATO, az EU ugyanis mindegyiknek szent tehén. Egyes pártok már korábban is belementek volna a szerződésbe, mert náluk a tőkés világ közös érdeke a nemzeti érdek fölött áll.

Lehet-e nemet mondani Amerikának? Lehet! De ehhez nemet kell mondanunk az USA világuralmi törekvéseire. Nemet kell mondanunk a könyörtelen konkurenciaharcra. Nemet kell mondanunk a pénz, a tőke mindenhatóságára. Ehhez ki kell állnunk a magyar nép, a magyar emberek mellett. Bátran, keményen, ha kell mindhalálig. Ez is be fog következni. De addig, sajnos, jöhetnek a fiúk.

2019 augusztus 15

Ellenzéki összefogás: kinek jut több dinnyeföld?

Szeged a jövőben is „szabad, független” város lehet. Legalábbis így gondolják az ellenzéki pártok, miután némi kérlelgetés és önmutogatás után Gyurcsány Demokratikus Koalíciója is beállt Botka László mögé. E logika szerint szegény Pécs pedig elnyomott város marad, nem lesz „demokratikus fordulat”, mivel ott meg nem tudtak az ellenzékiek megegyezni.

Szeretem Pécs városát, de bevallom, nem gondolom, hogy Pécs nem szabad és nem független. Szerintem nagyon is az. Szegedet is szeretem, de nem hiszem, hogy a szocliberális pártok miatt lenne szabad és független.

Az egész ellenzéki összefogás nem más, mint könyörtelen harc a hatalmi pozíciók elosztásáért. Miről is folyik a vita? Kinek adunk esélyes körzetet a bejutásra? Aki nyer, fizetést kap, jó állásokat, befolyásra tesz szert, amit jól lehet aprópénzre váltani.

Ha többségbe kerül valamelyik párt, akkor ők határozzák meg, hogy az önkormányzatok mire költenek, kik jutnak előnyökhöz a pályázatoknál, a helyi beruházások kivitelezésében. Megint csak pénz.

Az önkormányzatok nevezik ki egy sor intézmény vezetőjét. Az ellenzék ezért is fájlalta az iskolák és kórházak állami igazgatás alá vételét, mert azóta nem a város, hanem a kormány nevezi ki az igazgatókat.

Az önkormányzati választásokon nem lehet megdönteni a központi kormányt, de a kormány ellen lehet fordítani a helyi társadalmi tényezők hangulatát.

Az ellenzéket a közös ellenség érzése tartja össze. 2010-ben megszűnt a korábbi egyensúly, egy ideje nem működik a váltógazdálkodás. Az ellenség tehát a Fidesz, és főleg Orbán.

Ezen túlmenően mindenben folyik a csata, nagyjából úgy, mint a vízilabdában. A víz felett versenytársak, a víz alatt egymást rugdosó ellenségek. Itt már ugyanis pénzről van szó. A pénzen pedig könnyű összeveszni, és többnyire össze is vesznek.

Az esélyek latolgatása is nehéz dolog, és pillanatonként változhat. A Momentumnak, hogy megjött az étvágya a relatíve sikeres EP-szereplése után! Vagy hogy fújt legalább is átmenetileg visszavonulást a DK Kálmán Olga kudarca után.

De ne feledkezzünk meg az „értékek és programok” egyeztetéséről sem, amit olyan meghatóan szoktak előadni az ellenzéki pártok! A valóságban a programok arról szólnak, hogy mondjunk nemet mindenre, amit a Fidesz csinált, és tegyünk hozzá tipikus liberális jelszavakat! A fantáziának, vagy talán inkább a hülyeségnek itt semmi szab határt. Lásd Karácsony Gergely ötletét arról, hogy amennyiben megválasztják, akkor a főváros létrehoz egy úgynevezett Budapesti Tudományos Akadémiát.

Persze, nincs semmi új a nap alatt. Harminc éve, a rendszerváltás egyik feltétele az volt, hogy az akkori ellenzéki pártok megegyezzenek egymással. Az amerikaiak és a németek akkorra már megdolgozták a kormánypárt vezetőit, akik így vagy úgy, de már hajlottak a hatalom átadására. Már Gorbacsov is lenyelte, hogy haza kell menniük. De valakinek át kell adni a hatalmat! Ki legyen az?

A magyar ellenzék ugyanúgy két részből állt, mint manapság: a konzervatívokból és a liberálisokból. Utálták egymást, és ha Palmer budapesti amerikai nagykövet nem győzködi őket diplomatikusan, néha meg keményen odamondva nekik, talán még most egymást marnák.

Végül 1989 márciusában kilenc szervezet hozta létre az Ellenzéki Kerekasztalt, az akkori ellenzék közös intézményét. Közös volt az ellenség. Legyőzni a szocializmust, véget vetni a népköztársaságnak! Kapitalizmust csinálni, privatizációval, NATO-val, EU-val! Minden másban meg vita.

A szereplők azóta változtak némileg. A Fidesz a liberális oldalon kezdte, és ma ő vezeti a konzervatív oldalt. Közben lenyelte az MDF-t, a kisgazdákat. A liberális mag, az SZDSZ nem tűnt el, csak átalakult, és más pártok formájában létezik tovább.

Az MSZP-t 1994-ben maguk közé engedték az egykori ellenzéki pártok, mert ők tudták legjobban lenyeletni az emberekkel a tőkés átalakulás keserű következményeit. De az MSZP ma már nem kell a tőkének.

Sok választást megéltünk 1990 óta. Sok választáson hittük el, hogy a pártok a dolgozó emberek, a nép javát akarják. Csokonai szavaival élve sok választáson hittünk a „szép szavadnak”, és utána csodálkoztunk, hogy „mégis megcsalál”. Ugye, most nem lesz így?

 

2019 július 6

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Lépjünk túl a múlton, lépjünk túl a jelenen!

Harminc éve hunyt el Kádár János. Hatalma már egy éve nem volt. Elbántak vele, ahogyan az öreg tölgyekkel teszik. Ledönteni senki sem meri az ilyen fát. Csak baj lehet belőle. A dőlő fa nagy robajt csap, felébresztheti azokat, akik az árnyékában évtizedeken át megnyugvást találtak. A zajra még oda találnak jönni, védeni a fát, és mindazt, ami az öreg tölgy jelentett.  És az ilyen ügyeket nehéz békésen elrendezni. Arról nem is beszélve, hogy a zuhanó óriás magával sodorhatja azokat is, akik kivágni készülnek.

Harminc éve senki sem vállalta ezt az utat. Inkább levágták az ágait, majd szinte kirobbantották a helyéről. S gyorsan igyekeztek elfelejteni, hogy valaha is itt állt az öreg tölgy.

Kádár Jánost vezetőtársai megmenthették volna. Ha személyét nem is, de ügyét igen, csak hogy egyikük se akarta. Egyesek talán a szocializmust akarták megreformálni, de Kádár nélkül. Mások a Kádár utáni világban akartak maguknak jobb helyet vásárolni. Egyiküknek se jött be, de Kádár eltávolításával véget vetettek a 20. századi magyar történelem legnagyobb megújulási programjának.

Az egyszerű emberek sajnálták, hosszú órákon át álltak sorba a ravatalánál, megsiratták. Érezték, hogy a világ már nem lesz olyan, mint addig. Sokan talán lázadtak volna, de a nyugodt évtizedek elfeledtették velük, hogyan is kell lázadni. Még ez sem lett volna tragédia, ha van, aki magasra emeli a zászlót. De nem volt.

A nyugat elégedett volt. Kilencvenhárom ezer négyzetkilométerrel és tíz millió emberrel nagyobb lett a tőkés piac. Jó üzlet volt. Egyetlen amerikai vagy német katonát se kellett feláldozniuk, és mégis háborút nyertek.

A hatalom új birtokosai úgy érezték, hogy nem elég az öreg tölgyet kivágni. A gyökereket is ki kell csákányozni, és kipusztítani mindent, ami rá emlékeztet. Aztán majd úgyis jönnek az új nemzedékek, amelyek már semmire sem emlékezhetnek.

Csakhogy a szocializmus négy évtizedét nem lehetett kipusztítani. A lakótelepek, a gyárak, emberi sorsok milliói emlékeztettek a múltra. Ráadásul 2008-ban válság söpört végig a világon, és ahogyan lenni szokott, a gyengébbeket, a kisebbeket sújtotta leginkább. Sokan kezdték érezni úgy, hogy nem is volt olyan rossz az a negyven év.

Kelet-Európa új vezetői megértették, hogy sok idő kell az ő új rendszerük megszilárdulásához. Ha nem akarnak lázadást, forradalmat, adni kell a népeknek, el kell hitetni az emberekkel, hogy valójában ők nyertesek, sőt ők egész Európa jövőbeni fejlődésének hordozói és élvezői.

A múltat pedig nem kell emlegetni, csak szép csendesen csempésszük vissza azt, ami akkor bevált. Legyenek nálunk technikumok, mint egykor! Építsünk munkásszállásokat, a hatékony szakoktatást nevezzük el duális képzésnek! Kit zavar?

Putyin még ennél is tovább ment. Őt nem zavarja a vörös csillag sem a Kreml tornyán, de még az sem, hogy ezrek keresik fel Lenint a Vörös téren. A múltat nem lehet végképp eltörölni. De minek is?

Vannak, akik ma is bosszúra vágynak. De nem megy, és értelmetlen is! Harminc év elteltével ez nem több, mint pótcselekvés. A múlt kiátkozásával a félelmüket leplezik el, s persze azt, hogy nem tudnak választ adni a holnap kérdéseire.

Kérdés pedig sok van. Van elég időnk saját ipar és mezőgazdaság felépítésére, mielőtt egy világválság lerombolja a nyugati autóipar betelepítésre épített álmokat? Van-e B-terv arra az esetre, ha pár évtizeden belül összeomlik az amerikai birodalom? Van-e terv és akarat egy új világháború elkerülésére?

Ezekre a kérdésekre nem csak a hatalomnak kell válaszolnia. Nekünk is dolgunk! Kádár János emlékét őriznünk kell. Küzdenünk kell, hogy elismerjék méltó helyét a nemzeti történelemben.

De a múlton tovább kell lépnünk. Sőt túl kell lépnünk a jelenen is. Meg kell mutatnunk, hogy konzervatívok és liberálisok küzdelme nem arról szól, hogy a dolgozó emberek millióinak életét jobbá tegyék. Még kevésbé szól civilizációnk és kultúránk megmentéséről. Ez a harc arról szól, hogy ki képes a pénz, a tőke uralmát a jövőben is fenntartani. Ki képes megakadályozni, hogy a világ visszatérjen a harminc éve erőszakosan megszakított úthoz, a szocializmus útjához.

A mi dolgunk megmutatni a többség korszerű boldogulásának útját. A mi célunk, hogy minden ember már ma elmondhassa: ma jobban élek, mint tegnap és holnap jobban fogok élni, mint ma. Ehhez az kell, hogy a technika vívmányai ne a milliárdosokat gyarapítsák, hanem mindenki javát szolgálják. Ehhez pedig az kell, hogy a társadalom többségének joga, lehetősége legyen eldönteni az ország sorsát.

Kádár János emléke, a magyar szocializmus tapasztalata ebben ad segítséget. De a további utat nekünk kell megtenni. Nem egyszerű, de nem is lehetetlen!

2019 június 29

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Ki tud sakkozni és ki nem?

Emlékeznek Ilf és Petrov regényére, a Tizenkét székre? A főhős, Osztap Bender, némi készpénz reményében szimultán sakkversenyre hívja ki a Volga menti városka, Vaszjuki 160 sakkozóját. Közben vakító lehetőségekkel kápráztatja el a hallgatóságát. A sakk-eszme harminchárom emeletes üvegpalotája emelkedik majd a kék ég felé!  Márványlépcsők vezetnek a kék Volgához! A folyón óceánjáró hajók járnak majd!  Vaszjuki lesz az első bolygóközi sakk-kongresszus színhelye!

S tudják, mi történik? Az emberek beveszik. Bender a vágyaikat adja vissza, azt mondja, amit hallani akarnak. Mondom, beveszik mindaddig a kellemetlen, de törvényszerűen bekövetkező pillanatig, amikor Bendernek 160 táblán meg kell tennie az első lépéseket.  Akkor kiderül, hogy bármennyire is vonzó a bolygóközi sakk-kongresszus álma, Bender nem tud sakkozni.

Ha az interplanetáris sakk-kongresszus álmát nem is vázolják fel a mostani ellenzéki főpolgármester-jelöltek, de merészebbnél merészebb ötleteik-
kel Osztap Bender se tudná felvenni
a versenyt.

Havonta 10 elektromos buszt a BKV-nak! Állatvédelmi chartát, állatbarát Budapestet! Versenyképes és befogadó Budapestet! 20 ezer külföldön élő magyart hazahozni Budapestre! Közösségi kerékpárállomásokat 24 órás kölcsönzési lehetőséggel! Gyerekbarát várost! Idősbarát várost! Csatlakozni az Európai Ügyészséghez! Legyen Budapest-tudatunk! Vissza 200 középiskolát Budapestnek! 18 éves korig ingyenes közösségi közlekedést! A miniszterelnök nem főnöke a főpolgármesternek!

Ha keveslik, ne tessék nyugtalankodni, lesz még ötlet bőven! Végül is még csak június van. Októberig valamivel szóval kell tartani a nagyérdeműt. Minden nap megütni a média ingerszintjét, nem semmi. Illetve, lehet, hogy azt nem is kell, mert az ellenzéki főpolgármester-jelölteket a liberális média hivatalból a tenyerén hordozza. A kormánymédia meg hivatalból igyekszik lejáratni őket, úgyhogy szépen elvannak egymással.

Megmondom őszintén, sajnálom őket, mert nehéz ám mindennap újat mondani. De hát ki mondta nekik, hogy előválasztásozzanak a nyári hőségben? Lehetne az időt hasznosabban is tölteni. Az MSZP, a Párbeszéd bent van a mostani Fővárosi Közgyűlésben is. Ha elolvasták az anyagokat, akkor tudniuk kell, hogy mi történt a fővárosban az elmúlt években. Ismerniük kell a főváros irányításának nehézségeit és korlátait. Miért nem ülnek le, és miért nem dolgoznak ki reális programot arra, hogy mit csinálnának másként és jobban, mint a város jelenlegi vezetése? De nem ez történik, és mivel nem ez történik, jönnek a semmitmondó jelszavak: visszaszerezzük a várost! Kitől? Kinek? Minek?

Ebben a szellemi kavalkádban vannak vadhajtások, s nem is kevés. Vannak, akik azt hiszik, hogy mindent szabad, minden megengedhető. De ez nem így van! Aki választáson indul, az az emberektől a legtöbbet kéri, amit ők adhatnak: a bizalmukat! Aki választáson indul, felelősséggel tartozik Budapestnek, a budapesti embereknek.

A Momentum ugyan relatíve újszülött, de elég idős ahhoz, hogy felelősségtudata legyen. De nincsen! Így előfordulhat az, hogy a Momentum olyan applikációt, olyan okostelefonos programot fejleszt ki, amely vonalkód leolvasásával leleplezi a Fidesz disznóságait, pontosabban szólva, megmutatja, hogy annak az üzletnek, ahol vásárolsz, van-e köze a Fideszhez. Ne vásárolj Fidesz-boltban!

Én megértem, hogy a momentumosok gárdistái utálják a fideszeseket, mert megvan nekik minden, amiről ők csak álmodnak: pénz, hatalom, meg ilyesmi. De vannak törvények, van rend, ja, és Európában vagyunk.

Mi jöhet a momentumos listázás után? Ha így haladunk, következő lépésként a derék momentumos gárdisták minden ilyen üzletet színes festékkel is megjelölhetnének. Utána mondjuk, megverhetnék azokat, akik itt akarnak vásárolni. Ha nincs elég ötletük, ajánlom, hogy olvassanak bele a manapság népszerű Hitler-könyvekbe!

Szóval, most még lehet bármit ígérni, kicsiket füllenteni vagy nagyokat hazudni, nem jár érte büntetés. De nem árt tudni: a végén mindig kiderül, hogy ki tud sakkozni és ki nem.  De talán jobb elébe menni, nehogy úgy járjunk, mint Vaszjuki sakkozói, akik hiába zavarták el a szélhámost, maguk pottyantak a vízbe.

2019. június 29.

2019 június 22

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Fél évvel a 27. kongresszus után: nem hiába dolgozunk!

Fél éve, 2018 decemberében tartottuk a Munkáspárt 27. kongresszusát. Felmértük a helyzetet és meghatároztuk feladatainkat. Csodákra, radikális fordulatokra nem számíthatunk – mondtuk ki közösen. Tőkés világban élünk, a tőkések ma erősebbek, mint a dolgozó tömegek.

Kimondtuk azt is, hogy a Munkáspárt stratégiai helyzete nem változott. Egyes területeken erősödtünk, más területeken gyengültünk. Nincs szükség stratégiai váltásra. A következő esztendőkben is egy célt állítsunk magunk elé: Erős Munkáspártot!

Az európai parlamenti választások jelentették az első nagy erőpróbát. Helytálltunk! 26 ezer ajánlást gyűjtöttünk össze. Összesen kilenc párt teljesítette az indulási feltételeket, és mi a kilenc között voltunk. 14452 szavazatot kaptunk. Ez azt jelenti, hogy az ajánlást adók 54 százaléka ránk is szavazott. A jövőre nézve ebből egy tanulság van: minden egyes szavazathoz két-három ember támogatását kell megnyernünk.

2019-ben azonban még egy erőpróba vár a Munkáspártra. Az önkormányzati választásokon is meg kell mutatnunk, hogy van Munkáspárt. Alternatívát, választási lehetőséget kell felmutatnunk a tőkés pártokkal szemben. A kormánypártokkal és az ellenzékkel szemben is, sőt a tőkés rendszerrel szemben.

Hol tudjuk a Munkáspártot bemutatni? Budapesten a főpolgármesteri csatában és a kerületi polgármesteri választásokon. Vidéken a megyei jogú városok polgármesteri választásain és néhány megyében a megyei listákért folytatott harcban. A Munkáspárt megjelenik számos kis településen is.

Van-e esélyünk? Van, de nagyon meg kell dolgozni érte. Ha egy kis településen be akarunk jutni, akkor meg kell nézni, hogy hány szavazattal lehetett bejutni 2014-ben. 250-300? Nos, akkor ennyit kell elérnünk. Nem lehetetlen, ha otthon vagyunk a településen, ha ezzel a 250-300 emberrel többször beszélünk a hátralévő időben.

Néhány más helyen is van esélyünk, de a munkánk igazán majd később fog kamatozni. Az emberek fokozatosan élik meg a mai kapitalizmust. Fokozatosan jönnek rá, hogy nem mind arany, ami fénylik. Más szóval, a kapitalizmus nagy ígéretei mögött a prózai valóság áll. Ebben a rendszerben a pénz, a tőke érdeke számít, s nem Te!

Ha erre mindenki rájönne, mi nyernénk a választásokon. Ezt tudja a tőke is, ezért megfoszt a médianyilvánosságtól, elhallgat bennünket. A „30 éve szabad ország vagyunk” és egyéb jelszavakkal átmossa az agyakat.

A választást úgy kell felfognunk, mint az „Erős Munkáspártot!” program megvalósításához vezető egyik lépést. Itt van mit tennünk! Az idei két választással kapcsolatos munkánk mutatja, hogy a pártban van egy nagyon lelkes, nagyon elkötelezett mag, amely tűzön-vízen át keresztül viszi a döntéseinket.

A kongresszuson elhatároztuk, hogy bővítjük ezt a kört. Egyelőre nem sok sikerről tudunk beszámolni. Vannak új emberek, de kevesen. Tudjuk, hogy minden szinten gondoskodni kell az utánpótlásról, a fiatalabb nemzedékek bevonásáról, de itt is rengeteg akadályba ütközünk.

A pártépítés új módszerei még nem vertek gyökeret. Még mindig várjuk, hogy jöjjön hozzánk valaki. Hátha kopogtat valaki az ajtón. A mai világban elébe kell mennünk a leendő párttagoknak, kézen kell őket fogni, megtalálni helyüket a pártban.

Fél év telt el a 27. kongresszus óta. Sokat dolgozott pártunk, de még sok tennivalónk van. A lényeg, hogy folytassuk a megkezdett utat.

A legnagyobb feladat, hogy a Munkáspárt társadalmi bázisa erősödjön. Harminc év telt el a rendszerváltás óta. A szocializmus emléke már nem mozgósít elég támogatót.

A mondanivalónkat elfogadták az emberek. Baloldali, nemzeti, ellenzéki! Helyes! A gond az, hogy nem vagyunk egyedül. A nemzeti érdekekért mások is síkraszállnak, baloldali jelszavakat mások is hangoztatnak. Amiben mi egyediek vagyunk, az a tőke elleni harc. Magyarán: fizessenek a gazdagok! Ezt csak mi akarjuk.

A mai rendszer okozta sérelmeket viszont csak fokozatosan ismerik fel az emberek. Mi támogatókat csak azok között kereshetünk, akik nem a tőkéjükből és nem a tőke kiszolgálásából élnek meg.

Ha ettől eltérnénk, ha más színeket öltenénk, elveszítenénk azt, amiért az emberek ma becsülik a Munkáspártot, elveszítenénk erkölcsi tőkénket. Pedig erre nagy szükség lesz. Lehet, hogy hamarább, mint gondolnánk.

2019. június 22.

2019 június 15

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Budapest legyen valamennyiünké!

Megdöbbentő, hogy hányan akarnak Budapest főpolgármestere lenni. Megdöbbentő, mert ugye, Budapest nem egy kis kft, internetes blog vagy tv-műsor, de még csak nem is egy kerület. Budapest a főváros.  Megkockáztatom: talán nehezebb a főpolgármesterség, mint a miniszterelnöki poszt, de ezt ne adják tovább!

De akárhogyan is legyen, ilyenkor nem árt a klasszikusokat megkérdezni. Mondjuk, Petőfit! A multikulturalizmus és a kulturális pluralizmus progresszív világába persze lehet, hogy ő már nem fér bele, de bocsássák meg ezt a kilengést, én még a régi iskolában nőttem fel.

Szóval Petőfi szerint „nagy munkát vállal az magára, ki most kezébe lantot vesz”.  A lantot persze most nem kell szó szerint venni, de Budapest irányítása vitathatatlanul nagy munka. És itt jön Petőfi intése: „nincs rád szüksége a világnak”, ha „nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömed”.

A jelölt urak és most hölgyek is, ennek ellenére kezükbe veszik a lantot, és éneklik saját fájdalmukat. A kivétel természetesen a főváros jelenlegi főpolgármestere. Neki egy szót sem kell szólni, a város fejlődése mindent elmond. A jót is, a rosszat is.

Nem így az ellenzéki jelöltek. Egyesek szerint „megkezdődik Budapest felszabadítása.”  Mások szerint a cél „visszahódítani Budapestet a Fidesz-maffiától”. Ja és persze az egyetlen női jelölt, aki támogatói szerint „bebizonyította: megalkuvások nélkül, kőkeményen küzd Orbán rendszerével és Tarlós Istvánnal szemben.” Nem semmi!

Rendben van, háborúzzanak a hölgyek és urak, de mi van Budapesttel? Mi van a budapestiekkel? Mi van velünk, itt élőkkel?

Megmondom őszintén: ha én jelölt lennék, én nem akarnám Budapestet „felszabadítani”.  Elfoglalni sem akarnám. Én mást akarnék: Budapest legyen valamennyiünké!

Budapest akkor lesz az enyém, ha az életemet el tudom a városban rendezni. Jó, munkahelyek már vannak, de lakás, megfizethető lakás? A kormány ad mindenfajta kedvezményt, de ezek hitelek, amelyek a piaci lakások árából valamit levesznek. Olcsó bérlakások kellenek! Nem a piachoz kellene igazodni, hanem az emberek létszükségletét kielégíteni.

Nem igaz, hogy ez a város nem élhető. Élhető! De túl sok az autó! A parkolási rend nem az embereknek jó, hanem az üzemeltető cégeknek. Korlátozni kell az autós közlekedést! Ezt sokan ígérték, de még senki sem merte megtenni! Hát, gyerünk!

Az egységes elektromos jegyrendszert sem ígérgetni kell, hanem megcsinálni. Tavaly elszégyelltem magam Phenjanban, nem Hongkongban vagy Londonban, hanem Észak-Korea fővárosában, amikor a metró igazgatója megkérdezte: Önöknél is ilyen elektromos jegyrendszer van, mint nálunk? Nem, nálunk semmilyen sincs!

De mondok egy prózai dolgot. Nem tudom magaménak érezni a várost, amikor sürgős dolgom lenne, de nincs hol elvégezni.  Mindenfélét érzek, de speciel azt nem, hogy a város értem van. Mert, ugye hol van ma Budapesten nyilvános WC? Nem tudom, jártak-e már Pekingben. Ott megvitatják a lakosokkal, hogy hol, milyen távolságokra célszerű nyilvános illemhelyeket telepíteni. És oda is telepítik őket! Na, de hol van Kína hozzánk képest?

Persze, ne legyenek illúzióink! Magyarországon kapitalizmus van. Oda építenek házakat, ahol a tőkének profitot hoznak. Épülnek ugyan uszodák, stadionok, de a befektetett tőke profitra számít. A mi mosolyunk és elégedettségünk másodlagos, vagy tizedleges, sőt századlagos.

Akárki is lesz a főpolgármester, ezt a rendszert nem fogja megváltoztatni. Ha a kormánypártok győznek, továbbra is arra a vállalkozói körre számítanak, akikkel eddig együttműködtek. Ha az ellenzékiek kerülnének hatalomra, nem a rendszert változtatnák meg, hanem hoznák a saját vállalkozói köreiket. Mert ugye, a Micimackóból tudjuk, hogy Nyuszinak vannak barátai, rokonai és üzletfelei. És ez nem függ a nyuszik színétől.

Szerintem a főpolgármester dolga nem az, hogy kapitalizmus helyett valamit mást csináljon. Ha akarná is, akkor se tudná. De igenis dolga, hogy a városban élők érdekeit érvényesítse a tőke érdekeivel szemben. 

Kórház ott épüljön, ahol az emberek igénylik! Ingyenes kultúrház, ingyenes sportlétesítmény legyen ott is, ahol a tőkének nem éri meg! Fákra, virágokra, jó levegőre nekünk van szükségünk, nem a tőkének!

Ja, és Budapesten nem lehetnek titkok! A titkokat mindig azért csinálják, hogy elfedjék a panamákat, a törvényesített lopást, a korrupciót! Tudnunk kell, hogy mire megy a pénz!  Budapest népének joga van tudni mindenről!

Akkor talán elmondhatjuk, hogy a főpolgármester értünk van. Budapest valamennyiünké!

2019. június 15.

2019 június 8

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Önzetlenül szolgálni a jövőt,
avagy 25 éves a Munkás Kupa

Ha én lennék a miniszterelnök, most állami kitüntetésre javasolnám Csajbók Ferencet. Hogy eddig nem javasolta senki az illetékesek közül? Elég baj!

Túrkeve városa Kovács Sándor képviselő úr területe, aki szereti az itt élőket, és gondját viseli a választókerületének. Túrkevének van tiszteletre méltó polgármestere, Magos Vilmos úr személyében. Ha valaki tudja, akkor nekik feltétlenül tudniuk kell, hogy most kerül sor a huszonötödik alkalommal a Munkáskupa Országos Kispályás Labdarúgó Tornára.

Nagy dolog! Mondhatják egyesek. Egy kisvárosi iskola tanára rászánja magát, hogy versenyt szervez a focikedvelőknek. Na és? Hol van ez ahhoz, hogy a kormány stadionokat épít, és milliárdokat költ a sportra?

Bizony, barátaim, hölgyeim és uraim! Nagy dolog, nagyon nagy dolog, amit Csajbók Ferenc negyedszázada útjára indított. Ne szépítsük a múltat! A rendszerváltás után a gyereket a sportban is kiöntötték a fürdővízzel. A szocializmusban volt tornaóra, voltak egyesületek, ahova ingyen mehetett az ember gyereke focizni, úszni, atletizálni. A Fazekasban, ahova én jártam, Győző bácsi, a tornatanár telente felöntötte az iskolaudvart és jégpályát csinált a gyerekeknek. Egy forint volt a belépő, két gombóc fagyi ára, szerény hozzájárulás a villanyszámlához. Győző bácsi ingyen vállalta a különmunkát. Szerette a gyerekeket, a sportot.

Szóval a gyerek, azaz az ingyenes tömegsport, a társadalmi munkában vállalt iskolai testedzés, meg sok minden más, repült a fürdővízzel együtt. Csajbók tanár úr ezt akarta megállítani. A gyereknek sportolnia kell! Mi lesz a mi gyerekeinkből, ha nincs se kötelező katonaság, se sport? Milyen jövőre számíthat a nemzet, ha mindenki tornából felmentett?

És Csajbók tanár úr vállalta azt, amit akkoriban már idejétmúltnak, de legalábbis különcködésnek tartottak. 1994-ben megszervezte az első kispályás tornát. Nem volt egyedül. Felesége a mai napig nagy lelkesedéssel segíti őt. Akkor még közöttünk volt Szurcsik István, az egykori Dózsa Mgtsz elnöke, a város tekintélyes polgára, akinek szavára az új hatalom is odafigyelt. Sipos Sándor a közművelődés elismert személyisége is segítette tekintélyével, meggyőző szavaival.

A Munkás Kupa ötletét az első perctől kezdve támogatta a Munkáspárt. Sportoljon a fiatal! Lehetőséget a falusi fiataloknak is! Közösségeket teremteni! Mindez szóról szóra szerepelt a Munkáspárt programjában is.

Más párt egy ilyen ötletet hatalmas rendezvénnyé duzzasztott volna fel. Lett volna média, pénz, kitüntetés, abban a reményben, hogy ez majd szavazatokat hoz a választásokon. Igen, mindez lett volna! Csak éppen a lényeg veszett volna ki, lassan, de biztosan, és ma már nem lenne Munkás Kupa.

De szerencsére van! Jó volt az ötlet, tisztességes és emberi a szervezők szándéka, és ezt értékelték a városban. Túrkeve polgárai, a helyi vállalkozók és közéleti személyiségek közül ma is sokan támogatják a Munkás Kupát.

A verseny megnyitásán mindig jelen vannak a Munkáspárt vezetői is. Engem is többször ért a megtiszteltetés, hogy köszönthettem a csatába induló sportolókat. Sokszor mentem el Túrkevére, de nem elégszer. Jól tudom, hogy ez az én adósságom.

Minden évben két aláírás szerepel a győzteseknek adott oklevélen. A főszervezőé, Csajbók Ferencé, és a Munkáspárt elnökéé. S tudják mit! Soha senki nem utasította vissza az oklevelet, soha senki sem kételkedett a Munkáspárt tisztességes szándékában és a sport iránti elkötelezettségében. Higgyék el, szavazatot szerezni a választásokon könnyen tudnak a nagy pártok, de megbecsülésért mást kell tenni. Például Munkás Kupát szervezni. Önzetlenül, szeretetből, az ügy iránti szolgálatból.

Lehet, hogy megköveznek azért, amit mondok: én támogatom a stadionok építését. Támogatom, hogy legyen minél több uszoda, sportterem. Mindez itt marad, és pár évtized múlva unokáink is büszkék lesznek rá.

De a sport legyen mindenkié! A stadion, az uszoda legyen nyitva az utca embere előtt is, s akkor legyen nyitva, amikor az utca embere ráér! Az iskolában a sport ne nyűg legyen, hanem természetes igény és kötelesség.

Mutassuk fel a jó példákat! Mutassuk meg, hogy a pénz világában sem lehet minden a pénz! Bátorítsuk azokat, akik mernek az árral szemben úszni! Legyünk büszkék a kisvárosi tanárokra! Legyünk büszkék Csajbók Ferenc és elvtársai alkotására, a Munkás Kupára!

Ja igen, és a kitüntetés! Valaki küldje már el ezt a pár sort a miniszterelnöknek!

2019. június 8.

2019 június 1

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Eljön a mi vasárnapunk

A mi vasárnapunk még nem érkezett el. Úgy értem, az a vasárnap, amikor bemondják a televízióban, hogy a Munkáspárt elérte az öt százalékot és bekerült a parlamentbe. A magyarba vagy az európaiba, mindegy.

Harminc éve készülünk erre a vasárnapra, és teszünk is érte, hogy bekövetkezzen, de csak várat magára. Sokan rettenetesen utálják a választási vasárnapot, de szerencsére mindig túléljük. Akármi is az eredmény, mindig találunk magunkban erőt a folytatásra.

Most vasárnap kisebb volt bennünk a szorongás. Nyoma se volt a szokásos „most vagy soha” hangulatnak. Tudtuk, hogy megcsináltuk azt, ami tőlünk függött. Megleptük a magyar politikai életet azzal, hogy összegyűjtöttük az induláshoz szükséges ajánlásokat, sőt meg is fejeltük pár ezerrel. Ilyenre csak szervezett, fegyelmezett pártok képesek. Az ilyen pártok erőt jelentenek. Következésképpen a Munkáspárt erőt jelent.

Aztán belevágtunk a kampányba. Jó volt látni a lelkesedést. Nem kellett agitálni a helyi szervezeteket. Maguk mondták: jöjjön az elnök, csinálunk sajtókonferenciát, osztogatjuk A Szabadságot, csak gyertek!

A kampányban hirtelen ránk figyelt az ország. Tudtak rólunk, ismerősként köszöntöttek bennünket, mintha minden nap látnánk egymást. Éreztük, hogy a Munkáspárt körül változnak a dolgok.

Az emberek értették az üzeneteinket. Ti se akartok illegális menekülteket? Jó, mi sem! Ti is független, szuverén Magyarországot akartok? Jó, mi is! A liberálisokat leszámítva senkit sem zavart, hogy a kormánypártok is hasonlókat mondanak. Na és? Mondjuk azt, amit a liberálisok mondanak? Akarjunk mi is európai egyesült államokat? Isten őrizz!

Értették az emberek azt is, hogy mi a dolgozók, a népek Európáját akarjuk, a bankok, a milliárdosok Európája helyett. Persze, hogy értették, az emberek nem buták. De azt is tudták, hogy ez még nem a ma feladata. Talán a holnapé, vagy a holnaputáné.

Régóta mondjuk, hogy mi vagyunk a baloldal. Évtizedeken át mondtuk, de az emberek valahogy elmentek mellette. Baloldal? Persze, az MSZP! Most ezen a választáson megmozdult valami.  Csepelen az MSZP sátrától nem messze gyűjtöttük az ajánlásokat. A bigott MSZP-hívőket leszámítva jöttek hozzánk az emberek. A baloldalt keresték, és nálunk találták meg.

Az MSZP leszerepelt. Már régen leszerepelt, de az emberek most reagálták le. Nem segítettetek a piros dzsekik, az álradikális kirohanások sem. Az MSZP alól kicsúszott a talaj. Gyurcsány maga köré gyűjtötte a liberálisokat, megcsinálja az új SZDSZ-t. A baloldaliság eltűnik a parlamenti politikából.

Nyers, Horn és a többiek történelmi bűne, hogy a szocializmus iránt fogékony embereket becsapták. Nemzedékekkel hitették el, hogy a szocializmust folytatják, csak modernül, demokratikusan, mert ugye más időket élünk. De most talán vége! Most talán lekerül az emberek szeméről a politikai hályog. Most talán felismerik, hogy a bal arra van, amerre a Munkáspárt.

Gyanítom, hogy ezt mások is felismerték. Az elmúlt hetekben egyik-másik médiaember fantasztikus találékonyságról tett tanúbizonyságot. Úgy beszéltek a kilenc EP-listát állító pártról, hogy a Munkáspárt nevét egyszer sem ejtették ki. A kormánypárti politikusok szerint ebben az országban egyetlen más párt sem lép fel az illegális migráció ellen, csak a Fidesz-KDNP. És a Munkáspárt? A liberálisok nyakra-főre rendezték az „ellenzéki pártok” vitáit. Természetesen a Munkáspárt nélkül.

Tudják, voltaképpen jó jel az, hogy negligálnak bennünket. Nehéz elviselni, megszokni nem is lehet, de jó jel. Azt jelzi, hogy mi vagyunk valakik. Nem kísértet a szocializmus múltjából, amivel gyerekeket lehet riogatni. Nem kihaló félben lévő csoportocska. Nem! Ma élő és ma cselekvő politikai párt, erő.

Apropó, kihalás! Horn Gyula egyszer azt mondta: a Munkáspárttal nem kell törődni, úgyis kihalnak. Hát, nem tudom, hogy gondolják Önök, de nekem úgy tűnik, hogy a Munkáspárt, ha lassan is, de építkezik, egy-egy téglával mindig megtoldja építményét. Az MSZP falai egymás után omlanak le.

Ez a vasárnap sok mindent megváltoztatott.  Bennünket is arra biztat, hogy menjünk előre. Induljunk az önkormányzati választásokon! Bizonyítsuk újra és újra, hogy a mi szívünk dobog a munkásemberekért, a dolgozókért, az elesettekért! A mi vasárnapunk ezen a héten még nem jött el, de tudjuk, hisszük, érezzük: eljön a mi vasárnapunk!

2019. június 1.

2019 május 25

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Független hazát Európában!

Nem tudom, hogy Kurz osztrák kancellár látta-e „A muzsika hangja” című filmet. Nem tudom, megkönnyezte-e, amikor Trapp kapitány családja az Edelweissről, a havasi gyopárról énekel, a kis virágról, az osztrák függetlenség piciny jelképéről. Trapp kapitány a filmben szívvel-lélekkel küzd az ellen, hogy idegenek döntsenek hazája sorsáról, még akkor is, ha azok az idegenek történetesen németek.

Kurz osztrák kancellár lazán átlépett azon a tényen, hogy a német sajtó indította el a mostani osztrák kormányválságot. Közlésük szerint ugyanis Heinz-Christian Strache, Ausztria alkancellárja belekeveredett egy korrupciós ügybe. Hogy vélt ügybe vagy tényleges ügybe, senki se tudja, de nem is érdekes. Strache azonnal megtette azt, amit az ő helyzetében illik tenni: lemondott.

Nos Kurz osztrák kancellárnak itt kellett volna emlékeznie a havasi gyopárra. Ugyanis akármit is tett az alkancellárja, az Ausztria belügye. A független Ausztria kancellárja azonban nem azt mondta, hogy álljon meg a menet, ez Ausztria ügye, kivizsgáltatom és majd az osztrák népnek jelentem. Nem, nem ez történt! Kurz osztrák kancellár felmondta koalíciót, kiíratta az új választásokat, nyilván abban a reményben, hogy egyedül nyeri meg.

Meg kell, hogy mondjam, lényegtelen, hogy Strache az Osztrák Szabadságpárt vezetője volt eddig, azé a párté, amelyet a liberális Európa nem tud elfogadni. Nekünk is megvan a véleményünk róla, de ez most lényegtelen, mert nem a pártról van szó, hanem egy ország szuverenitásáról.

Mondhatják, hogy hagyjam a fenébe! Miért kell a Munkáspártnak azzal foglalkoznia, hogy a tőkés pártok kitörik egymás nyakát? Jó, ne foglalkozzunk vele!  Törjék csak ki egymás nyakát! De elmehetünk-e szó nélkül amellett, hogy külső erők fondorlatos trükkökkel felülírják az osztrák választók akaratát, és megbuktatják a törvényesen megválasztott kormányt?  Fogjuk be a szánkat, amikor lábbal tiporják egy ország szuverenitását?

Hagyhatjuk-e szó nélkül, hogy a magyar liberális erők most ünnepelnek, mondván, hogy tessék itt a bizonyíték, nem lehet szembe menni a liberális Európával. Ha Ausztriában ki lehet törni egy politikus nyakát, meg lehet dönteni egy kormányt, akkor miért ne lehetne Magyarországon?

A történelemben számtalan uralkodó, miniszterelnök jutott már hatalomra idegenek segítségével. Bőven van rá példa Európa, sőt kis hazánk történetében is. Ne menjünk bele, hogy kikről is van, mert a lényeg nem ez.  A lényeg az, hogy az idegen szuronyokkal, idegen pénzzel, vagy akárcsak idegen médiamanipulációval kivívott hatalomért mindig kell fizetni. S mindig az országok, a népek fizetnek.

Mi, munkáspártiak elutasítjuk az idegen beavatkozást belügyeinkbe. Ha nem tetszik a kormány, ne Amerikába szaladjunk bemószerolni! De ne szaladjunk Moszkvába se, Pekingbe se! Váltsuk le mi, magyarok, ha akarjuk! Van Magyarországon korrupció, de ezt nekünk kell leküzdeni, s nem az európai ügyészséget idehívni. Több demokráciát akarsz, több fizetést? Rendben! De ezt itthon kell megteremteni, és nem valamilyen európai egyesült államoktól várni a csodát!

Az MSZP és az egész liberális társaság elképzelhetetlenül mélyre süllyedt, amikor az osztrák kormányválságra hivatkozva a magyar kormány ellen sürgettek nemzetközi összefogást. Aki külföldi pénzt fogad el és ellenzéket szervez belőle, aki európai összefogást sürget saját országa vezetése ellen, az nem bízik saját népében, sőt saját népe ellen fordul.

Európa ma nagy bajban van. Pontosabban szólva, nem Európa, hanem az a rendszer, amelyben egyetlen dolog számit, a pénz. A megoldás nem az, hogy szabad rablást biztosítunk a bankoknak, a milliárdosoknak. De az sem, hogy egy vezényszóra, mondjuk német szóra, egy irányba meneteljen Európa minden népe.

Ha élni akarunk, függetlenségünket, szuverenitásunkat kell visszaszerezni és megvédeni. Ha fejlődni akarunk, magunkkal kezdjük!  Azokat az erőket vessük be, amelyeket csak független és szabad nemzetek, népek képesek mozgósítani! Ha Európát akarjuk versenyképessé tenni, a népek demokratikus együttműködését teremtsünk meg!

A Munkáspárt a nemzetek Európájáért küzd az EP-választáson. A népek Európáját akarjuk a bankok és a szupergazdagok Európája helyett. A béke és az együttműködés Európáját akarjuk a szankciók és háborúk Európája helyett. Akarjuk együtt!

2019. május 25.

2019 május 18

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Adjanak esélyt a Munkáspártnak!

Nyugodjanak meg, kedves olvasóim, május 26-án nem lesz hurrikán, amely elsodorná az európai ház falait. Nem mondom, erős szelek fújnak manapság, keletről, nyugatról egyaránt. Lesz egy kis ajtócsapkodás, betörik néhány ablak, de az Európai Unió, az európai pénzvilágnak ez a nagymúltú építménye megmarad.

Nem kell elköltözni sem az európai házból, bár úgy tűnik, hogy a britek tényleg nem akarnak egy fedél alatt lakni a többiekkel. De végül is a britek mindig is különcök voltak.  De néhányan meg vágynak az unióba. Bár sokévszázados történelmük alapján a balkániak tudhatnák, hogy a függetlenség a legjobb út. Ahhoz meg nem kéne lefeküdni se a császárnak, se a szultánnak, ahogyan régen mondták.

A visegrádi négyek kormányai panaszkodnak, hogy bizony már szűkösek azok a szobák, amelyeket a nyugati házmesterek pár éve kiutaltak nekik. Elmenni ők sem akarnak, inkább kelletik magukat, mert jól tudják, hogy nyugat nem szeretne családi bonyodalmakat errefelé sem. Képzeljék csak el! Mi lenne a stabilitással, ha a visegrádi országok elégedetlen lakosai végre felébrednének és kimennének az utcára?

Vagy mondjuk, ki akarná, hogy a szomszédok beleszóljanak a ház ügyeibe? Mondjuk, elzárják a gázvezeték főcsapját, isten őrizz!

A szomszédok pedig itt vannak, a közeli oroszok is, de bizony a távoli kínaiak is. A környéken már vettek maguknak egy csomó telket. Sőt már a mi házunkban is fölvállaltak egy pár munkát. Mondjuk, építenek végre egy normális vasutat Belgrád és Budapest között, sőt talán megvalósulhat ezeréves álmunk, s gyorsvasút kötheti össze Pest belvárosát a Liszt Ferenc repülőtérrel. A kínaiakra hasonlítunk abban, hogy mindketten álmodunk. A picinyke különbség az, hogy ők felébrednek és megvalósítják az álmot.

Szóval, május 26-án nem változik meg a világ. De tudják mit, egy picit mégis változtathatunk rajta. Milyen jó lenne például, ha az Európai Unió, mondjuk, azzal foglalkozna, ami nekünk, embereknek fontos. Milyen jó lett volna, ha az unió vezetői nem engedik, hogy a nyugati bankok a devizahitelekkel átverjék a magyar emberek százezreit. De engedték, engedhették, mert senki sem szólt ellene. Ha a Munkáspárt ott lett volna, biztosan nem hagytuk volna annyiban.

Vagy itt van például a következő időszak költségvetése. Mire adjon az EU pénzt? A migrációt ösztönző civilszervezetek támogatására, vagy mondjuk kórházak, iskolák építésére? Melyikre van szükségünk, nekünk, embereknek? Ha mi ott leszünk az EP-ben, tudni fogjuk a jó választ.

Május 26-án szólhatunk az ellen, hogy a bankok uralják el az egész életünket. A bankoknak kell az egységes európai állam, ahol semmi sem akadályozza az uralmukat. Nekünk meg szabadság kell, fizikai és szellemi levegő, és ebből egyelőre több van a nemzetállamokban. Úgyhogy a Munkáspárt a nemzetek, a magyar nemzet mellett van. Ha nem megyünk el szavazni, akarva-akaratlanul a bankok uralmát segítjük.

Május 26-án óhatatlanul véleményt mondunk a migrációról is. Nem azért, mert mi akarjuk, az európai politikai kényszerítette ránk. Beszéljünk világosan! A migráns is utazik, a menekült is, de mégsem egyformák. Akit üldöznek a hazájában, az menekült. Segítsünk rajtuk! Aki át akar települni egy másik országba, mert ott jobb az élet, több a fizetés, az migráns. Őket sem kell elzavarni, de törvényesen és értelmesen szabályozni kell a mozgásukat. Itt nem lehetnek általánosan kötelező szabályok. A mi szobáink erre, kelet felé kisebbek, mint a nyugatiak. Amit ők meg tudnak tenni, azt nem biztos, hogy mi is meg tudnánk tenni. Ne erőltessük! A Munkáspárt ezért ellenzi az EU migrációs politikáját. Szeretnénk ellene szavazni, de ehhez is az kell, hogy előbb Önök, kedves olvasók, ránk szavazzanak és bejuttassanak az Európai Parlamentbe.

Nem értem az EU vezetőit. Napóleon nem tudta meghódítani Oroszországot, Hitler sem. Miért pont nekik sikerülne? Nyilván tudják, hogy ez nem fog menni, mégis két kézzel szavazzák meg a szankciókat Oroszország ellen. Belemennek abba is, hogy az amerikai hadsereg kényére-kedvére utazhasson le és föl Európában. Ezt hívják az európai zsargonban katonai Schengennek.

Kellene egy párt az Európai Parlamentben, amely felemelné a kezét: álljon meg a menet, uraim! Ne akarjuk bekebelezni Ukrajnát, Belaruszt, Moldáviát! Mi békét és együttműködést akarunk Oroszországgal! Az emberek, a népek békében akarnak élni, nem háborúzni. Ha ránk szavaznak május 26-án, lesz ilyen párt, a Munkáspárt!

Szóval, ráfér egy kis tatarozás az európai házra. Ettől még nem lesz olyan, mint amilyet mi szeretnénk, de egy kicsit komfortosabbá, békésebbé tehetjük. De ehhez kell a Munkáspárt is!

Ne ingadozzanak, ne kutassanak tovább egy baloldali, nemzeti, ellenzéki párt után! Itt van, ez a Munkáspárt! Adjanak esélyt a Munkáspártnak! Higgyék el, Önök járnak jól!

2019. május 18.