Kádár harminc év után újra Pekingben. 1957-ben sikerült megszereznie a kínai vezetés támogatását. Mao a második legerősebb szocialista hatalom, Kína vezetője támogatta Kádárt. Harminc év elteltével Magyarország újra nehézségekkel küzd. A hazai politikában szaporodnak a gondok, és Kádár egyre kevésbé tud mit kezdeni velük. Még nincs kapitalizmus, de számos olyan lépés történik, ami a kapitalista gazdaságra jellemző. A szocialista renddel szemben egyre markánsabban lépnek fel az ellenzéki erők és megkezdődik az ellenzéki tömörülések szervezése. 1987 júniusában a Beszélő című illegális folyóiratban megjelenik a „Társadalmi szerződés (A politikai kibontakozás feltételei)” című anyag, ami a demokratikus ellenzék programja. Szeptemberben Lakitelken megalakul a népies ellenzék szervezete, a Magyar Demokrata Fórum.
Júliusban a párt Központi Bizottsága lényegében kimondja, hogy új gazdaságpolitikai irányra van szükség. Kádár tisztában van azzal, hogy amennyiben így folytatódik, a szocializmust felválthatja a kapitalizmus. Az idős emberekre jellemző módon Kádár néha pontosabban emlékszik arra, ami 1956-ban történt, mint az előző napon. Pontosan tudja, hogy milyen erők szövetkeztek a magyarországi szocializmus megdöntésére és a kapitalizmus bevezetésére.
Kádár nem üzletelni megy Kínába. Nem pénzt megy kérni, ez már nem oszt nem szoroz. Kádár a maga módján a stratégiai lehetőségeket akarja felmérni. A régi ismerősök közül Mao már nem él. Zhou Enlai (Csou En-laj) egykori miniszterelnök sincs már az élők között. Talán szót lehet érteni Deng Xiaopinggel (Teng Hsziao-ping)? Deng nyolc évvel idősebb Kádárnál, 1904-ben született. Vannak hasonlóságok a kettőjük életútjában. Mindketten korán elkötelezték magukat a kommunista párttal, Deng 18 évesen, Kádár 23 évesen lesz a párt tagja. Deng is, Kádár is évtizedeken át fontos tisztségeket töltenek be saját pártjukban. Deng 34 évesen a japánok elleni harc egyik meghatározó vezetője. 52 éves korában a Kínai KP főtitkára, a kínai vezetők első nemzedékének kiemelkedő tagja. 74 évesen fogalmazza meg a reform és nyitás máig is követett politikáját. Kádár fiatalon lett belügyminiszter, a párt egyik csúcsvezetője. De még 1956-ban is, amikor az MSZMP első számú vezetője lesz, még csak 44 éves.
Mindkettőjük életútjában van még egy fontos közös elem. Kádár 1952-54-ben két évig ül koholt vádak alapján Rákosi börtönében. Deng Xiaopinget 1966-ban, a kulturális forradalom idején az egykori harcostárs, Mao tudtával fosztják meg minden politikai és katonai tisztségétől. Börtönbe ugyan nem kerül, de a Pekingtől messze eső, dél-kínai Jiangxi tartományban, Xinjian város traktorgyárába osztják be munkára. Kitelepítés, politikai elszigetelés a javából! Deng is, Kádár is vitathatatlanul nagy túlélők, nagy visszatérők, akik a meghurcoltatás és a megaláztatásuk ellenére sem vesztik el hitüket, képesek visszatérni a nagypolitikába, sőt életük fő műve is csak ezután következik. Kádár azért megy Pekingbe, hogy maga mellé állítsa a kínaiakat. Kérdés: sikerül-e?
Kádár három évtizede nem járt Kínában. Az 1957-es látogatás politikailag is és emberileg is mély benyomást tett Kádárra. Későbbiekben sokszor hozza szóba a kínai emberek általa igen nagyra értékelt tulajdonságait. Ügyesség, hallatlan szorgalom, odaadás a munkában, az erkölcsiség magas foka, mérhetetlen szerénység – mindez élénken él Kádár emlékezetében. A dokumentumok tanúsága szerint 1957-ben, még a Központi Bizottságnak adott beszámolójában is megemlíti, hogy a kínai emberek nem isznak.
Kádár Pekingben találkozik Zhao Ziyang (Csao Ce-jang) főtitkárral. Zhao fiatalabb, mint Kádár. Kínai fogalmak szerint fiatalon, 61 évesen lett miniszterelnök. Zhao Ziyang – ha az események nem alakulnak másként – Deng Xiaoping utódja lett volna. 1989 októberében, a Tienanmen téri események során azonban meginog. Rokonszenvet tanúsít a tüntető diákok iránt. Ezzel veszélyezteti a kínai nyitás és reform egyik alapelvét, a „népi demokratikus diktatúra” meglétét. Deng javaslatára félreállítják, de még sokáig él, 2005 januárjában hal meg.
Kádár a kínai fejlemények hatása alatt van. Most szembesül igazán azzal, hogy Kínában milyen jelentős belpolitikai változások mennek végbe. 1982 szeptemberében a Kínai KP 12. kongresszusán Deng Xiaoping megfogalmazza a kínai színezetű szocialista építés koncepcióját. Meghirdetik a célt: „Kínának kulturális és ideológiailag fejlett, magas fokúan demokratikus országgá kell válnia”. Kádár sok mindent tud Dengről. Ismeri Deng nézetét arról, hogy a tények elemzése, a gyakorlat követelményeinek érvényesítése az egyetlen helyes módszer az álforradalmi álmodozás és a kispolgári liberális illúziók ellen. Ez a felfogás összecseng azzal, amit Kádár Lenintől tanult a konkrét helyzet konkrét elemzéséről. „1977 júliusában jöttem vissza, kilenc hónappal a négyek bandájának szétzúzása után. Azt követően vehettem ismét részt a Központi Bizottság ülésén. Visszatérésem után rögtön felvetettem, hogy Mao Zedong eszméinek a lényege éppen az, hogy tényekből vonjunk le következtetéseket” – olvasható Dengnél.
Deng is szembe kerül azzal a dilemmával, amivel Kádár. Mitől jobb a szocializmus? Kína a múlt században is az elmaradott országok közé tartozott, ahol a legnagyobb probléma az volt, hogy minden ember ehessen és legyen hol laknia. Deng úgy véli, hogy a szocializmus nem lehet a szegények szocializmusa. „A szocializmus építésében mindent meg kell tenni azért, hogy fejlesszük a termelő erőket, megszüntessük a szegénységet, folyamatosan emeljük az emberek életszínvonalát. Másként hogyan is tudnánk bizonyítani a szocializmus felsőbbrendűségét?” – mondja.
Deng a gazdasági építőmunkát a proletariátus osztályharca egyik formájának tekinti. „A tapasztalataink elemzése alapján azt javasoltuk, hogy a szocializmus egész időszakában a központi feladatunk a termelő erők fejlesztése legyen” – mondja Kádár Jánosnak 1987 őszén.
Kádár egy szegény országba érkezik. Peking 1987-ben még a szó szoros értelmében a kerékpárok birodalma. Gépkocsi nem sok van, magántulajdonban főként nem. Az emberek biciklivel járnak. A magyarországi értelemben vett élelmiszerüzletek nem léteznek. Piacokon, árusoknál vagy kisebb boltokban vásárolnak. A külföldieket teljesen elzárják a kínai lakosságtól. A nemzeti valutának két változata van, a hazai yuan, amivel a kínaiak egymás között fizetnek, és a valuta-yuan, ami kék színű és a külföldiek fizetési eszköze. A külföldiek ezt is lényegében egy helyen tudják csak elkölteni, a pekingi Barátság Áruházban.
Kádár a magyar reform tapasztalatait viszi magával. Kádár pontosan tudja, hogy a gazdasági reform lényegében azt jelenti, hogy a szocializmus viszonyai között alkalmaznak olyan elemeket, amelyek egy másik rendszerre, a kapitalizmusra jellemzőek. A szocializmus a közösségi tulajdon van többségben, a reform pedig utat nyit a magántulajdon előtt. A szocializmus a közösség gyarapodását tekinti elsődlegesnek, a reform viszont megteremti az egyén átlagosnál nagyobb gazdagodásának a feltételét.
Deng elhatárolódik a kulturális forradalomtól. Balra, és főleg szélsőbalra most nem lehet menni. „A kulturális forradalommal tíz egész esztendőt veszítettünk. Kína történelmének szocialista szakaszában a hibák zöme »balról« jött.” Deng elmondja Kádárnak, hogy 1978-ban a XI. kongresszuson választott Központi Bizottság III. ülésén döntöttek az új politikáról, aminek a lényege az, hogy a tényekből kell kiindulni, vissza kell menni az elvi gyökerekhez, és meg kell erősíteni a szocialista irányvonalat. Deng (Teng) szavai szinte szóról szóra egybeesnek azzal, amit Kádár képvisel ezekben az években.
Deng elfogadja Kádár javaslatát a magyar-kínai kapcsolatok fejlesztésére. Világossá teszi az alapelveket is: szocializmust építünk a marxizmus alapján, ki-ki a saját nemzeti sajátosságai alapján, s nem avatkozunk egymás ügyeibe. „Nem másolhatjuk sem a nyugati tőkés országok útját, sem más szocialista országokét.” Világossá teszi Kádárnak, hogy a kommunista párt vezető szerepe megmarad Kínában, de elkülönítik egymástól a politikai és kifejezetten kormányzati funkciókat. A pártban megmarad a demokratikus centralizmus elve is, nem alakulnak át politikai vitaklubbá.
Kádár megállapodik a kínai vezetőkkel, hogy „a kapcsolatok fejlesztése nem lehet konjunkturális, rendszeresnek, folyamatosnak, tervszerűnek kell lennie, és minden területre ki kelt terjedni, be kell hozni a történelmi lemaradást”. Abban a történelmi helyzetben biztatóan hatnak Zhao Ziyang (Csao Ce-jang) szavai: „A kapcsolatok fejlesztésének szilárd alapja a kölcsönös tisztelet és bizalom, az, hogy a két nép azonos véleményen van a béke kérdésében, hogy mindkét országban szocialista építés folyik, és mindkét országban történelmileg azonos problémák megoldásán munkálkodnak”.
A kínai vezetők megnyugvással fogadják Kádár információját arról, hogy Magyarországon „a helyzet szilárd, érvényesül a párt vezető szerepe, a párt élvezi a nép támogatását”. Bánatomra 1990-ben, az én tárgyalásaim során majd finoman, de határozottan visszakérdeznek: hogy is volt ez valójában? A kínai pártvezetés biztatja Kádárt. Nehézségek ugyan vannak, de ha Magyarország a szocializmus és a reformok útján halad tovább, nem lesz baj. Ebben számíthat Kínára.
(Részlet Thürmer Gyula Az elsikkasztott ország
című könyvéből)