Harminc éve hunyt el Kádár János. Hatalma már egy éve nem volt. Elbántak vele, ahogyan az öreg tölgyekkel teszik. Ledönteni senki sem meri az ilyen fát. Csak baj lehet belőle. A dőlő fa nagy robajt csap, felébresztheti azokat, akik az árnyékában évtizedeken át megnyugvást találtak. A zajra még oda találnak jönni, védeni a fát, és mindazt, ami az öreg tölgy jelentett. És az ilyen ügyeket nehéz békésen elrendezni. Arról nem is beszélve, hogy a zuhanó óriás magával sodorhatja azokat is, akik kivágni készülnek.
Harminc éve senki sem vállalta ezt az utat. Inkább levágták az ágait, majd szinte kirobbantották a helyéről. S gyorsan igyekeztek elfelejteni, hogy valaha is itt állt az öreg tölgy.
Kádár Jánost vezetőtársai megmenthették volna. Ha személyét nem is, de ügyét igen, csak hogy egyikük se akarta. Egyesek talán a szocializmust akarták megreformálni, de Kádár nélkül. Mások a Kádár utáni világban akartak maguknak jobb helyet vásárolni. Egyiküknek se jött be, de Kádár eltávolításával véget vetettek a 20. századi magyar történelem legnagyobb megújulási programjának.
Az egyszerű emberek sajnálták, hosszú órákon át álltak sorba a ravatalánál, megsiratták. Érezték, hogy a világ már nem lesz olyan, mint addig. Sokan talán lázadtak volna, de a nyugodt évtizedek elfeledtették velük, hogyan is kell lázadni. Még ez sem lett volna tragédia, ha van, aki magasra emeli a zászlót. De nem volt.
A nyugat elégedett volt. Kilencvenhárom ezer négyzetkilométerrel és tíz millió emberrel nagyobb lett a tőkés piac. Jó üzlet volt. Egyetlen amerikai vagy német katonát se kellett feláldozniuk, és mégis háborút nyertek.
A hatalom új birtokosai úgy érezték, hogy nem elég az öreg tölgyet kivágni. A gyökereket is ki kell csákányozni, és kipusztítani mindent, ami rá emlékeztet. Aztán majd úgyis jönnek az új nemzedékek, amelyek már semmire sem emlékezhetnek.
Csakhogy a szocializmus négy évtizedét nem lehetett kipusztítani. A lakótelepek, a gyárak, emberi sorsok milliói emlékeztettek a múltra. Ráadásul 2008-ban válság söpört végig a világon, és ahogyan lenni szokott, a gyengébbeket, a kisebbeket sújtotta leginkább. Sokan kezdték érezni úgy, hogy nem is volt olyan rossz az a negyven év.
Kelet-Európa új vezetői megértették, hogy sok idő kell az ő új rendszerük megszilárdulásához. Ha nem akarnak lázadást, forradalmat, adni kell a népeknek, el kell hitetni az emberekkel, hogy valójában ők nyertesek, sőt ők egész Európa jövőbeni fejlődésének hordozói és élvezői.
A múltat pedig nem kell emlegetni, csak szép csendesen csempésszük vissza azt, ami akkor bevált. Legyenek nálunk technikumok, mint egykor! Építsünk munkásszállásokat, a hatékony szakoktatást nevezzük el duális képzésnek! Kit zavar?
Putyin még ennél is tovább ment. Őt nem zavarja a vörös csillag sem a Kreml tornyán, de még az sem, hogy ezrek keresik fel Lenint a Vörös téren. A múltat nem lehet végképp eltörölni. De minek is?
Vannak, akik ma is bosszúra vágynak. De nem megy, és értelmetlen is! Harminc év elteltével ez nem több, mint pótcselekvés. A múlt kiátkozásával a félelmüket leplezik el, s persze azt, hogy nem tudnak választ adni a holnap kérdéseire.
Kérdés pedig sok van. Van elég időnk saját ipar és mezőgazdaság felépítésére, mielőtt egy világválság lerombolja a nyugati autóipar betelepítésre épített álmokat? Van-e B-terv arra az esetre, ha pár évtizeden belül összeomlik az amerikai birodalom? Van-e terv és akarat egy új világháború elkerülésére?
Ezekre a kérdésekre nem csak a hatalomnak kell válaszolnia. Nekünk is dolgunk! Kádár János emlékét őriznünk kell. Küzdenünk kell, hogy elismerjék méltó helyét a nemzeti történelemben.
De a múlton tovább kell lépnünk. Sőt túl kell lépnünk a jelenen is. Meg kell mutatnunk, hogy konzervatívok és liberálisok küzdelme nem arról szól, hogy a dolgozó emberek millióinak életét jobbá tegyék. Még kevésbé szól civilizációnk és kultúránk megmentéséről. Ez a harc arról szól, hogy ki képes a pénz, a tőke uralmát a jövőben is fenntartani. Ki képes megakadályozni, hogy a világ visszatérjen a harminc éve erőszakosan megszakított úthoz, a szocializmus útjához.
A mi dolgunk megmutatni a többség korszerű boldogulásának útját. A mi célunk, hogy minden ember már ma elmondhassa: ma jobban élek, mint tegnap és holnap jobban fogok élni, mint ma. Ehhez az kell, hogy a technika vívmányai ne a milliárdosokat gyarapítsák, hanem mindenki javát szolgálják. Ehhez pedig az kell, hogy a társadalom többségének joga, lehetősége legyen eldönteni az ország sorsát.
Kádár János emléke, a magyar szocializmus tapasztalata ebben ad segítséget. De a további utat nekünk kell megtenni. Nem egyszerű, de nem is lehetetlen!
