Győzelmet ünnepelt az Egyesült Államok Berlinben. A hidegháborúban aratott győzelmet, amelyet a berlini fal lebontása tett kézzel fogható élménnyé.

Legfőbb európai szövetségesükkel, Németországgal ünnepeltek. Azzal a Németországgal, amelynek 1945 után gyorsan megbocsájtották Hitlert is, a holokausztot is. Nem véletlenül! A második világháború nem úgy alakult, ahogyan az USA szerette volna. A szocializmus erőit nem sikerült megállítani. Európa keleti részét a szovjet hadsereg szabadította fel. Az USA titkosszolgálata a háború végén még megpróbált egyezkedni a náci vezetőkkel egy olyan Hitler nélküli Németországról, amely megfékezné a szovjet előrenyomulást, de egy ilyen alku megfeküdte volna még a nyugati polgárság gyomrát is, nem beszélve a kiirtott zsidók hozzátartozóiról.

A hidegháborúban az USA és a tőkés Németország szövetségesek voltak. Német területen mind a mai napig több tízezer amerikai katona állomásozik, ahogyan illik, rakétákkal és atomfegyverekkel. Német területről lázított a Szabad Európa Rádió a szocializmus ellen. Innen szervezték a diverzánsakciókat Kelet-Európa szocialista államai ellen.

A szocializmus határa Berlinben volt, a Brandenburgi kapun vörös zászló lobogott. Ami nem sikerült az 1918-as német forradalmároknak, megvalósult a Német Demokratikus Köztársaságban, a munkások és parasztok lettek az ország urai. Az USA megpróbálta távolabbra tolni a szocializmus határait, de a Szovjetunió és a szocialista országok nem engedték.

Pompeo amerikai külügyminiszter furcsa beszédet mondott Berlinben. Ünnepit, lelkesítőt, de a lelkesítésbe nem kevés keserű szájíz keveredett. Hiába volt az egyezkedés Gorbacsovval, hiába juttatták az ellenzéket hatalomra Magyarországon és a térség más országaiban, hiába áldoztak rengeteg pénzt a Jugoszlávia elleni háborúra, az USA nem érezheti magát a világ urának.

Pompeo meglehetősen arcátlan megjegyzést tett arra, hogy „Oroszországot egy egykori KGB-tiszt vezeti, aki Drezdában szolgált”, mostanság pedig úgymond meghódítja szomszédjait. Putyin elnök mellett kapott Hszi Csin-ping kínai vezető is, mondván, hogy a „Kínai Kommunista Párt a tekintélyuralom új változatát fejleszti ki”, a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg pedig állítólag beavatkozik a szomszédos országok belügyeibe.

Oroszország mindig is kihívást jelent az USA számára, különösen, ha az ország élén erős vezető áll. Kínával egyezkednének az amerikaiak, de csak a saját feltételeik alapján. Kína pedig erre nem vevő. De miért is engedne, amikor az 5G-vel először szorította meg a nyugati világot a csúcstechnika terén? És amit Pompeo „tekintélyuralomnak” nevez, az nem más, mint a kínai sajátosságú szocializmus, amely egyre inkább élhetőbb és fenntarthatóbb modellnek látszik, mint a liberális társadalom agyonreklámozott modellje.

Az új ellenség ellen küzdeni kell, mégpedig a nyugati demokrácia két letéteményesének, az USA-nak és Németországnak. Nagyjából ezt üzente az amerikai külügyminiszter. Csakhogy a világ nem úgy alakul, ahogyan azt Pompeo úr szeretné. A németek továbbra is Oroszországból veszik a gázt. Mint ahogyan az iszonyú nyomás ellenére Magyarország sem állította le Paks-II építkezését, és Putyin ezentúl is szívesen látott vendég lesz Budapesten. És tekintheti az USA a Huaweit a kínai kommunisták titkos fegyverének, az 5G technológiát Magyarország Kínától szerzi be.

A jubileumi bulira meghívták a kicsiket is, a visegrádi négyeket, mondván, hogy sokat tettek a kommunizmus megdöntéséért. Szerintem egyik ország polgárai sem dicsekedhetnek azzal, hogy ők döntötték meg a szocialista rendszereket, de ahogyan lenni szokott, az évek múlásával egyre többükről derül ki, hogy ők szenvedtek, nyomorogtak a szocializmusban, és persze ellenálltak, harcoltak, küzdöttek a gonosz ellen.

Egyet persze biztosan megtettek. Odaadták országaik piacát a német, francia, amerikai tőkének, bevállalták az EU minden terhét, a NATO világhatalmi kalandjairól nem is beszélve. És még ma is, ahogyan a magyar miniszterelnök minap megjegyezte, a pénz ugyan jön az EU-ból, de ennek nagy része vissza is csordogál, sőt inkább áramlik az EU-ba.

Az USA persze nagyon szeretné, ha európai szövetségesei egyként beállnának a sorba, mint egykor, a hidegháború idején, de ez elég kínkeservesen megy. Az amerikai katonák ugyan szabad mozgást kaptak Kelet-Európában, de háborúzni Oroszország ellen egyik visegrádi ország se nagyon akar.

Amerika ma ráadásul nem annyira vonzó, mint harminc éve. Az amerikai demokráciamodell közelről nézve nem olyan csábító, mint a televíziós sorozatokban. Amerikából erőltetik a demokrácia liberális felfogását is, az egyén teljes és korlátlan szabadságát. Amerikából pénzeli Soros is a civilszervezeteit.

A berlini falat lebontották, de a kelet-német ember ma is más, mint a nyugat-német. S főleg harminc év után sem él úgy, mint a nyugati. Mint ahogyan mi sem élünk úgy, mint az osztrákok, vagy a németek.

Ma még csak feszengünk. De holnap meg fogjuk kérdezni, és nem egyes politikusok, hanem egyszerű emberek milliói: ezt akartuk? A válasz sem fog elmaradni.