Ki gondolta volna, hogy a Tanácsköztársaság 100. évfordulója jobban megpezsdíti a magyar szellemi életet, mint történelmünk sok más eseménye? Könyvek jelennek meg, tekintélyes alapítványok vitákat rendeznek. Sőt, Vörös Isten címmel a szocliberális oldalon még sétát is rendeznek, ahol „nyomába eredünk a Tanácsköztársaságot övező mítoszoknak”. Mindezt potom 3690 forintért. Igényesebbek és diszkrécióra vágyók 98 ezerért ugyanezt szűk családi körben is élvezhetik.

A szocliberális oldal jól tudta, hogy a konzervatív oldal nagyokat fog beléjük rúgni az évforduló kapcsán. Végül is tény, hogy a szocdemek kiegyeztek Kun Béláékkal és így jött létre a Tanácsköztársaság. A mai szocdemek akár támadhatnák is a jobboldalt, hiszen az 1919-es válságot az úri Magyarország idézte elő, élén Tisza Istvánnal, aki ma a konzervatívok kultikus figurája. De nem lennének szocdemek, ha ezt tennék. Ehelyett ügyetlenül és tisztességtelenül védekeznek. Úgymond a szocdem vezetők kényszerből vállalták a „kommunistákkal való kormányzati együttműködést”, és – most tessék figyelni – „tevékenységük fő iránya a mérséklés és az egyensúlyozás volt.”

Ennél már csak az az állítás aranyosabb, mi szerint 1919 után „a szociáldemokrácia az üldözöttek, a megbélyegzettek pártja lett.” Ja, persze, és akkor nem volt Bethlen-Peyer-paktum, ami biztosította a szocdemek helyét a parlamentben 1945-ig. A kommunisták helye ekkoriban a börtön volt.

A konzervatívok nem kímélték az arisztokrata Károlyi Mihályt sem, akit az őszirózsás forradalom emelt az ország élére. Károlyi fő „bűne”, hogy a „kommunisták szálláscsinálója” lett. Ja, és mellesleg utálta Tiszát. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy a Károlyi-szobrot már 2012-ben elvitessék a parlament mellől, és visszaállítsák Tisza szobrát.

A Tanácsköztársaság körüli csata a konzervatív oldalon belül is folytatódott. Ennek lényege nagyjából az a verseny, hogy ki utálja jobban a kommunistákat és ki tud csúnyábbat mondani róluk.

A Kassák Múzeumban még tavaly rendeztek egy kiállítást a Tanácsköztársaság kultúrpolitikájának bemutatására. A cél „a vörös diktatúra művészeti akarnokságának bemutatása”, mondotta Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum akkori igazgatója, de szavai senkit sem hatottak meg. A jobboldal radikálisai még kiáltványt is megfogalmaztak, mondván, hogy „Kun Béla és Szamuely Tibor örökségét semmilyen módon nem szabad népszerűsíteni és igazolni.” Mondanom sem kell, hogy Prőhle fejét követelték, s meg is kapták. Mármint a fejét.

A mai konzervatívok nem tudják megemészteni, hogy miként állhatott a magyar polgári értelmiség jelentős része a „véres és gyilkos Tanácsköztársaság” mellé. Azt végképp nehéz lenyelni, hogy őfelsége, a császár és király egykori tisztjei közül is sokan a munkáshatalom hadseregéhez csatlakoztak. Arról pedig nagy ívben hallgatnak, hogy a Tanácsköztársaság hadserege a magyar nemzetet is védte a román, francia és csehszlovák csapatokkal szemben. Sőt, a Felvidéket vissza is foglalta.

Igen, a Tanácsköztársaság plakátjait polgári művészek alkották. A Vörös Hadsereget egykori K.u.K tisztek vezényelték. Tették nemzeti elkötelezettségből, a hazát védve, s azért is, mert megértettek valamit. Lehet nem egyetérteni a kommunistákkal, de a kommunisták az embereknek, a népnek akartak jót.

A konzervatívok nem felejtik el 1919-et. Ahogyan Horthy sem felejtette el, és haláláig nagyobb ellenségnek tekintette a kommunistákat, mint a fasisztákat.

A konzervatívoknak kapóra jött a 100. évforduló más szempontból is. A liberálisok fejére csaptak, mondván, hogy számukra nem „a polgári demokratikus gondolkodás megvédése” a fontos, hanem a hatalom és ezért hajlandók együttműködni a „szélsőségekkel”. A szélsőségek most nem a Munkáspártra vonatkozik, mert a liberális pártok rühellik a vörös zászlót. A Jobbik rasszizmusáról, zsidózásáról pedig már hallgatnak.

Ki gondolná, hogy a Tanácsköztársaság kapcsán még Soros Györgyre is lehet csapni egyet.  Ahogy a kormány egy fontos embere mondta: „a kommunizmus és a nácizmus is meg akarta változtatni az emberek gondolkodását a hagyományos értékekről, és ma a globalizmus is hasonló veszélyt rejt.”

Nekünk a Tanácsköztársaság azt jelenti, hogy a magyar munkások, dolgozók saját kezükbe vették sorsuk eldöntését. Megértették, hogy a szocializmus követhet el hibákat, de a legjobb kapitalizmus sem adhat a dolgozónak annyit, mint amennyit a szocializmus adhat.

2019. március 23.