Fegyvert fognak a szakszervezetek a kormányra! Nagyjából ez volt az üzenete a tavaly december óta folyó tüntetéseknek. Na, ne tessék megijedni! Fegyverről abban az értelemben van csak szó, hogy a tüntetés, a sztrájk a szakszervezetek fegyvere. Bár manapság már ez sem kevés.

Hogy mi tartott harminc évig? Miért csak most nyúltak fegyverhez a szakszervezetek? Nos, sokféle választ lehet adni. Sokan még mindig a múltra mutogatnak, mondván, hogy szocializmusban a szakszervezetek a dolgozók üdültetésével foglalkoztak, nem az osztályharccal, és ez az örökség olyan súlyos volt, hogy harminc évig nem tértek magukhoz.

A szocializmusban a szakszervezeteknek valóban nem kellett a dolgozók béréért, szociális jogaiért az utcára menni, mivel az állam, a Magyar Népköztársaság mindezt biztosította. A szakszervezeti tagság előnyökkel is járt. Az országban mindenütt voltak szakszervezeti üdülők, ahol minden dolgozó megfizethető áron tölthette el a nyári szabadságát. A szakszervezet gondoskodott a vállalati bölcsődékről és óvodákról. Sok helyütt az üzemi étkezdék fenntartását is ők vállalták. Ha gyerek született, ha haláleset következett be a családban, a szakszervezet segített.

Sokkal inkább arról van szó, hogy a rendszerváltáskori szakszervezeti vezetők igyekeztek megszabadulni az örökségtől, bizonyítandó, hogy ki a nagyobb híve a „demokráciának”. S vajon kinek használt az, hogy a valaha egységes mozgalmat percek alatt egymással vetélkedő szövetségecskékké tépték szét? Helyes volt-e a szakszervezeteket közvetve, közvetlenül pártokhoz csatolni? Helyes volt-e 2012-ben aláírni a Fidesz kormány munka törvénykönyvét, noha tudták, hogy az számos ponton sérti a dolgozók érdekeit?

A rendszerváltók elkábították az embereket és az emberek elkábultak. Piacgazdaság lesz, demokrácia, mindenki érvényesülhet! Nem kell félni a munkanélküliségtől sem, mert a munkanélküli segélyből is meg lehet élni, és még dolgozni sem kell! Ha meg mindenünk megvan, akkor minek a szakszervezet?

Aztán jött a valóság, jöttek a pofonok. Másfél millió felszámolt munkahely, tömeges munkanélküliség, infláció, tönkrement életek és sok minden más.

El kellett volna a segítség, de nem volt. Mindenki reménykedett, illúziókba menekült. Engem nem rúghatnak ki, csak a kollégát! Az én fejem fölül nem viszi el a bank a házat, ilyen csak a szomszéddal történhet, velem nem!

Mindenki kereste a túlélés egyéni útjait. Ki a fekete munkában találta meg, ki külföldön. Ki meg sehol. Az emberek a túlélésükkel, a mindennapi kenyerükkel voltak elfoglalva. Se idejük, se kedvük nem volt szervezkedni.

A hatalmon lévő persze biztathatták volna az embereket, hogy éljetek a demokráciával, szervezkedjetek, lépjetek be a szakszervezetekbe. De nem! Miért is tették volna? A rendszerváltás óta minden kormány abban volt érdekelt, hogy a tőke hatalmát senki se veszélyeztethesse.

A szocliberálisok 12 évet voltak kormányon. Olyan szakszervezeti törvényt, olyan munka törvénykönyvét csinálhattak volna, hogy a világ minden dolgozója bennünket irigyelt volna. De nem csináltak.

A Fidesz-kormány más taktikát választott. Ha befogod a szád, ha nem tüntetsz, ha nem sztrájkolsz, kaphatsz tőlem rezsicsökkentést, minimálbér-emelést, gyereknevelési támogatást, meg sok minden mást. Elnézést a cinikus mondatért, de ez volt a lényeg. Ha pedig ez megvan, valóban minek a szakszervezet?

A dolgozó emberek, ha lassan is, de kezdtek átlátni a szitán. Kezdték felismerni, hogy a tőkés rendszerben csak az a dolgozóé, amit kiküzd magának. De ehhez szakszervezetek kellenek, erős szakszervezetek. 2017-ben a Tesco dolgozói megmutatták, hogy lehet a multikkal szemben is fellépni. Most pedig az Audi dolgozói adtak leckét a modern bérharcból.

A túlóra új szabályozásával a kormány kihívta maga ellen a sorsot, és eleinte úgy tűnt, hogy a szakszervezetek ki tudják használni ezt a helyzetet. De nem tudták. Sejtették, hogy a törvény megváltoztatását egyedül aligha tudják kikényszeríteni, ezért elfogadták a liberális pártok támogatását. Ettől a pillanattól kezdve a szakszervezetek ügye, a dolgozók ügye háttérbe szorult.

December óta sokan lépnek be a szakszervezetekbe. Sokan örülnek annak, hogy végre hallatják hangjukat a szervezett dolgozók. Az Audisok sikere harcra ösztönöz másokat, még akkor is, ha tudjuk, hogy másutt mások a feltételek. De a java most jön. Sikerül-e felszámolni a szakszervezetek elaprózottságát? Képesek-e elválasztani a dolgozók érdekvédelmi harcát a politikai pártok hatalmi csatáitól? Képesek-e osztályuk, a munkások, a dolgozók érdekeiért küzdeni a tőke érdekeivel szemben? Egyet biztosan tudunk: szakszervezet pedig kell!

2019. február 23.