2019 augusztus 24

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Gondolkodjunk!

Ugye, mondtam, hogy lesz még magából valaki! Lajos úr a piacon kommentálta így némi iróniával a főpolgármesteri jelöltségemet. Lajos úrnak nagy tisztelője vagyok, nem csak a sváb receptre készült májasa előtt meghajolva, de humora miatt is, amit a piaci évtizedek bölcsességgé érleltek.

Benjámin úr, akinél igazi parasztparadicsomot szoktam venni, is jelezte: láttam! Mármint a televíziót. Ennél bizalmasabb politikai egyetértés már visszás lenne. Ne felejtsük, a piac is olyan, mint a magyar parlament: mindenki a saját portékáját árulja. A piac javára legyen mondva: itt a minőség az első.

A piaci közvélemény-kutatást persze a helyén kell kezelni. Nem borultak a nyakamba, a helyi sajtó sem jött ki, sőt kedvenc gombaárusom is csak egy biccentéssel jelezte, hogy képben van.  Az élet sok mindenre megtanította, és különben is két hölgy kezdte fogdosni a vargányákat, aminek hatezer kilója, és az ilyen fogdosásból semmi jó nem szokott kisülni.

Elég régen járok már erre a piacra ahhoz, hogy észrevegyem a változásokat. Már nyoma sincs a pár évvel ezelőtti hitvitáknak, amikor mindenki körömszakadtáig védte saját pártját. A piacindító bélelt kávé után páran akár meghalni is készek voltak a magyar politika csillagaiért, de szerencsére feleségeik lebeszélték őket, mondván, hogy a mártíromság nem a legkifizetődőbb elfoglaltság.

A piac mára gondolkodni kezdett. Persze, nem mindenki, és nem egyformán, de gondolkodni kezdtek. Hogy van az, hogy a gazdaság általános virágzása mellett az emberek mégsem úsznak a bőségben, az árusoknak pedig minden forintért jobban meg kell dolgozni, mint pár éve? Lehet persze, hogy az általános virágzás nyertesei nem erre a piacra járnak, vagy akik ide járnak, még nem éltek az általános virágzás lehetőségeivel. Lehet, de szerintem nem így van.

Aztán hogy is van korrupcióval? A piaci emberek zömének van konkrét élménye arról, hogy mi kell manapság egy-egy engedély, bérleti szerződés, kölcsön megszerzéséhez. A piaci emberek nem ma jöttek le a falvédőről, tudják, hogy amit lehet kicsiben művelni, azt lehet nagyban is, s valószínűleg művelik is. Azt még elhiszik, hogy rablóból lehet pandúr, de utcalányokból a legritkább esetben lesznek apácák. Szóval, a piac gondolkodni kezdett.

Azt mondom, nekik van igazuk. Itt az ideje, hogy gondolkodjunk!  Harminc éve elhittük Antall Józsefnek, hogy gazdagság, jólét vár ránk, úgy fogunk élni, mint az osztrákok. Nem mondom, sokaknak bejött, de a többségnek meg nem. Egy picinykével ma is kevesebbet keresünk, mint az osztrákok, mondjuk úgy kétharmaddal.

Horn Gyula volt az igazi mesemondó. Elhittük neki, hogy visszahoz valamit abból, ami régen jó volt. Örültünk, hogy 65 év felett nem kellett fizetni a BKV-n, és nem vettük észre, hogy Gyulánk mindent eladott a külföldnek, a bankoktól kezdve az élelmiszerboltokig.

Aztán elhittük az akkor még ifjú Fideszeseknek, hogy ők kedves, aranyos gyerekek, akik végre bearanyozzák a nagymamák és nagypapák életét. Elhittük, és nem törődtünk azzal, hogy a kedves fiatalok négy év kormányzásuk alatt inkább maguk boldogulásával törődtek, mint sem velünk.

Aztán fellélegzett a társadalom, mert visszajöttek a szocialisták.  Nem tudtuk, hogy ők már nem szocialisták, hanem echte liberálisok. Elhittük, hogy tanultak a múltból, és későn vettük észre, hogy nem tanultak. Gyurcsányék a piacra bíztak mindent. A piac pedig nem emberbarátságáról híres. A lenyúlás, a lopás, amit az első kormányok szemérmesen műveltek, immáron állami politika lett.

De sebaj, mondta szeretett népünk többsége, az új isteneneknek járó új hittel és lelkesedéssel, majd a Fidesz! Hittük, hogy ezentúl több jut majd mindenkinek. Hittük, hogy nemzetünk fiai és lányai együtt emelkednek majd az európai fejlődés csúcsára. Nos, ne tagadjuk: a liberális pusztításnak véget vetettek. Sokaknak adtak is, de senkinek sem annyit, amennyit kellene. Közben egyesek arcpirító módon gazdagodnak, mi meg a növekvő árak mellett napról napra élünk. Sokan még nagyon hisznek, pedig lelkük mélyén érzik, hogy minden csoda három napig tart.

Érdemes-e a Munkáspártra szavazni? Nos, gondolkodjanak!  Mi sohasem hagytuk el a baloldaliságot, mi mindig az emberek mellett álltunk ki. Mi nem lettünk milliárdosok, mi tudjuk, mi kell az embereknek. Mi egy fillért se loptunk el a közvagyonból, nekünk van erkölcsi alapunk rámutatni a korrupt politikusokra. Nekünk nincs vaj a fejünkön, nem kell meghunyászkodunk. Nem kaptunk pénzt a tőkésektől, nem kell úgy táncolnunk, ahogy ők fütyülnek. Ha minden önkormányzatban csak egy munkáspárti lenne, már megérte. Ők nem fognak hallgatni, küzdeni fognak, Önökért, az emberekért!

 

Szóval, gondolkodjanak!

2019 július 27

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Jöhetnek a fiúk!

Nem tartoztam azok közé, akik 28 éve, azon a bizonyos június 19-én a kalapjukat dobálták az égbe, hallva, hogy az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. De nem tartoztam azok közé sem, akik sírva fakadtak bánatukban.

Nem örültem, hogy szovjet katonák voltak az országban. Ésszel megértettem, hogy ha Németországban lehetnek amerikaiak, akkor Magyarországon és a többi környező országban lehetnek szovjetek. Ésszel, mondom, ésszel megértettem, hogy a második világháború utáni évtizedekben két világrendszer állt egymással szemben. Háború volt, még ha nem is forró háború, de hidegháború. Az eszközök voltak mások, nem a célok.

Érzelmileg már nem volt ilyen egyszerű. A szovjet katona is idegen katona. Sokévszázados történelmünk ismeretében tudható: nem jó, ha külföldi csapatok vannak magyar területen. És mindegy, hogy az török, osztrák, német vagy éppenséggel orosz.

Országunk miniszterelnöke minap aláírta azt a kormányhatározatot, amely lehetővé teszi amerikai katonák szabad mozgását magyar területen. Töröm a fejemet, hogy miért. Mármint, hogy miért írta alá? Miért ment bele ebbe a buliba?

Kezdjük azzal, hogy nincs háború. Szembenállás van, feszültség van, de ilyen mindig van, ha a szembenálló felek céljai eltérőek. Oroszország a három évtizeddel ezelőtti vereségből magához tért, és igyekszik visszaszerezni befolyását a világban. Ez nem tetszik az Egyesült Államoknak. Egyedül akar a világban uralkodni, és az oroszok ezt zavarják.

Ebben a játékban az oroszok bennünket nem bántanak. Semmit nem akarnak elvenni tőlünk. Sőt, ha netán vissza akarnánk kapni valamit a trianoni veszteségből, egyetlen nagyhatalom rokonszenvére számíthatnánk. Az pedig Oroszország.

Valójában ideológiai háború sincs, hiszen Oroszországban ugyanúgy kapitalizmus van, mint az USA-ban vagy az EU-ban. Persze más az ő kapitalizmusuk, de lényegét tekintve kapitalizmus. Ezért mellébeszélés azzal indokolni katonai lépéseket, hogy közös értéket vallunk az amerikaiakkal.

De folytassuk! Nem csak hogy háború nincs, de orosz csapatok sincsenek sehol a környéken. Ezzel szemben az USA és a NATO katonái Lengyelországtól és a Baltikumtól kezdve Romániáig és Koszovóig szinte mindenütt ott vannak. Ha az oroszok jönni akarnak, akkor át kell kelniük Ukrajnán, ami persze nem lehetetlen, de nem is olyan egyszerű. A jó hír az, hogy az oroszok momentán nem akarnak Ukrajnában háborúzni.

Akkor pedig jogos a kérdés: miért is kell engedni az amerikaiak szabad mozgását? Az amerikai csapatok szabad mozgása persze illeszkedik a NATO és az EU nagy stratégiai terveibe, melyek célja, ugye, a szabad világ, a demokrácia, az emberi jogok, meg hasonlók védelme ott, ahol már ilyenek vannak, és érvényesítésük ott, ahol még nincsenek. Az ilyen nagy stratégiák élén mindig a nagyhatalmak állnak. Mi alapján gondoljuk, hogy érdemes hozzájuk kötni a sorsunkat? Talán az első világháború után a győztesek asztalánál ültünk? A másodikról már nem is beszélve.

Szuverén ország vagyunk, mi döntünk arról, kik vezetik országunkat. Nyugtatgathatjuk magunkat e szép gondolattal, de sajnos ez nem teljesen igaz. Trump és az amerikai politikai elit rokonszenve kell a magyar kormánynak, ha sikerrel akar versengeni szövetségeseivel. Hogy eláll-e az ukrán elnök a nacionalista nyelvtörvénytől, az döntően az USA-tól függ. Trump mondhatja Zelenszkijnek, hogy elég. A magyar diplomáciának ehhez nincs elég ütőkártyája.

Az amerikai politikai elit rokonszenve még idehaza is kell a kormánynak. Nem tesz jót egyetlen kormánynak sem, ha a budapesti amerikai nagykövetség vezetői ellenzéki bulikon vesznek részt. Erre is volt millió példa. Most leálltak, legalábbis egyelőre.

Vannak, akik azt mondják: a kormány gyengeségből ment bele az alkuba az USA-val. Egyben biztosak lehetünk: akármelyik párt is lenne hatalmon a jelenlegi parlamenti pártok közül, mindegyik aláírta volna. Az USA, a NATO, az EU ugyanis mindegyiknek szent tehén. Egyes pártok már korábban is belementek volna a szerződésbe, mert náluk a tőkés világ közös érdeke a nemzeti érdek fölött áll.

Lehet-e nemet mondani Amerikának? Lehet! De ehhez nemet kell mondanunk az USA világuralmi törekvéseire. Nemet kell mondanunk a könyörtelen konkurenciaharcra. Nemet kell mondanunk a pénz, a tőke mindenhatóságára. Ehhez ki kell állnunk a magyar nép, a magyar emberek mellett. Bátran, keményen, ha kell mindhalálig. Ez is be fog következni. De addig, sajnos, jöhetnek a fiúk.

2019 augusztus 3

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

A Munkáspártot az önkormányzatokba!

Eldörrent a startpisztoly. Október 13-ára kiírták az önkormányzati választásokat. Sajátos választás lesz az idei. Mindenkinek megvan a maga terve, ami még nem lenne rendkívüli, de most a korábbinál is élesebb a szembenállás, kibékíthetetlen az ellentét.

A Fidesz számára október 13-a egy állomás a nagy küldetés végrehajtásában, a „neoliberális pusztítás megállításában”, amint a miniszterelnök tusnádfürdői beszédében is aláhúzta.

A Fidesznek minden oka megvan a derűlátásra. A munkanélküliség az országban megszűnt, sőt most már hiány van munkáskezekből. De tisztában vannak azzal, hogy semmi sem tart az idők végezetéig. Tudják azt is, hogy a bérek növekednek, de az utóbbi időben sok mindennek az ára is rohamos emelkedésnek indult.

Bekalkulálják azt is, hogy a társadalomban nincsenek nagy megmozdulások. A szakszervetek tavaly évvégi nagy megmozdulása a munka törvénykönyve ügyében abbamaradt. Az ellenzéki pártoknak sem sikerült a szakszervezeti megmozdulásokat tartósan a saját politikai ambícióikhoz kötni. De a vulkán nem aludt ki.

A Fidesz és a kormány meghatározó tényezői azt is tudják, hogy az EU-ban ugyan egy fokkal kedvezőbb lett a helyzet, és némileg megnőtt Magyarország mozgástere, de a csata a nemzeti út és a nemzetek feletti Európa hívei között folytatódik.

A miniszterelnök nem véletlenül mondta Tusnádfürdőn, hogy „a kormánynak új útvonalat kell terveznie 2020-2021-re. Ennek a kormányzati útvonalnak azt a célt kell szolgálnia, hogy az ország, amikor halad rajta, akkor a külső rossz hatásokat képes legyen minimalizálni, és a még meglévő saját belső erőforrásokat pedig képesek legyünk mozgósítani”. Emlékeztette híveit, hogy csata lesz, de merítsenek erőt a tavalyi parlamenti és az idei EP-választáson elért átütő győzelemből.

„Szabadság vagy Orbán. Ilyen egyszerű a képlet.” – üzente azonnal Gyurcsány, aki az ellenzék koronázatlan királyának tekinti magát. Ezzel egyébként semmi újat nem mondott. Ez a DK taktikája: mindenben az ellenkezőjét mondani annak, amit a Fidesz mond, minden területen élezni a konfliktust, s ezt a „szabadság vagy Orbán” filozófia szellemében egységes ellenzéket szembeállítani a Fidesszel október 13-án.

A nagy kérdés az, hogy az emberek október 13-án méltányolni fogják-e az ellenzék összefogását, vagy ezt is kíméletlen hatalomvágyuk újabb jeleként fogják fel. Az ellenzék nincs könnyű helyzetben, hiszen a legtöbb településen a hivatalban lévő polgármesterek saját erőfeszítéseiknek és a kormány támogatásának köszönhetően jelentős eredményeket tudnak felmutatni.

A választásokon a Munkáspártnak is megvan a maga dolga. A mi feladatunk megmutatni, hogy mi a nép széles rétegei, a dolgozó tömegek mellett vagyunk. Az ő fejükkel gondolkodunk és az ő érdekükben cselekszünk. Mutassuk meg, hogy mit kellene tenniük az önkormányzatoknak azért, hogy az emberek jobban éljenek. Építsenek megfizethető önkormányzati lakásokat! Tartsák tisztán a városokat és falvakat! Legyen rend és nyugalom a településeken! Ez csak néhány dolog a sok közül, ami az emberek életét könnyebbé és szebbé tehetné.

Fontos, hogy szót emeljünk a közélet tisztasága mellett. Nem elég állandóan a korrupció elleni harcról beszélni, ahogyan ezt az ellenzék teszi, hanem szigorúan ellenőrizni kell a közpénzek elköltését. Ehhez pedig az kell, hogy az emberek maguk ellenőrizhessék, hogy mire megy el a pénz. Ha a pártok ellenőrzik egymást, abban nincs köszönet.

A Munkáspárt politikája az önkormányzati választásokon nem az, hogy a kákán is csomót keressünk. Ha egy önkormányzat valóban tett az emberekért, akkor azt el kell ismerni, el kell mondani, függetlenül attól, hogy milyen párt színeiben indul. De el kell mondani azt is, hogy még a legjobban működő településeken is lehet többet tenni az egyszerű emberekért.

Ezt fejezi ki a jelszavunk is: A Munkáspártot az önkormányzatokba! Az emberek, a nép ne csak szavazók legyenek, hanem a helyi döntések alkotó részesei! Érvényesüljenek az ő gondolataik és érzéseik is! Melyik párt tudná ezt jobban csinálni, mint a Munkáspárt, amelynek a jelöltjei maguk is az egyszerű emberek közül jönnek?

A Munkáspárt nem vesz részt az ellenzéki összeborulásokban. Egészen egyszerűen azért nem, mert nem értünk velük együtt. Ezek a szövetségek nem az emberek, nem a nép kedvéért jönnek létre. Ezek a szövetségek technikai keretet hivatottak biztosítani ahhoz, hogy a Fidesszel szembenállók szavazatai egy kalapba kerüljenek. Ráadásul hazugok is ezek az összeborulások, mivel a pártok álruhában, valamilyen civilszervezetnek álcázva jelennek meg.

A választás lehetőséget ad a párt erősítésére is. Új embereket, új támogatókat találhatunk. Sokat kell dolgoznunk. A befektetett munka most is fog kamatozni, de az igazi haszna később lesz.  De akárhogyan is legyen, megéri! Jó munkát az ajánlások gyűjtéséhez, a kampányhoz!

2019 augusztus 10

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

El a kezekkel Hongkongtól!

Bizonyára meglepődnek a szokatlan felszólításon. El a kezekkel Hongkongtól! Valóban, ilyet még soha sem követeltünk. De emlékezzenek csak vissza! 2014 őszén, amikor Hongkongban sárga esernyős tüntetők lepték el a várost, és a világsajtó, különösen annak liberális része, „sárga esernyős forradalomról” szónokolt, nos, akkor sem hallgattunk.

Akkor is elmondtuk, hogy egy jól szervezett, Kína-ellenes akcióról van szó. A tüntetőket az interneten keresztül folyamatosan információkkal látták el. Összehangolták a helyi akciókat és a nemzetközi liberális média fellépését. A 79 napon át tartó tüntetéseken enni-inni adtak a tüntetőknek. És még valami: valakinek azt is meg kellett szervezni, hogy hirtelenjében több tízezer sárga esernyőt lehessen kapni.

A liberális nyugat arra várt, hogy a kínai hatalmi szervek elvesztik a türelmüket. Sikerül kiprovokálni a rendőrség erőszakos fellépését. Ha elszabadul az erőszak, akkor már egyenes az út egy újabb színes forradalomig.

2014 őszén nem győzött a „sárga esernyős forradalom”. Mint ahogyan most sem fog, bárhogyan is próbálkozzanak a nyugati liberális tőkés erők. Ismét tízezrek mentek a hongkongi utcákra követelve a kiadatási törvény módosítását célzó, már felfüggesztett tervezet teljes visszavonását, valamint a demonstrációk során alkalmazott rendőrségi fellépés kivizsgálását.

De miről is van szó? Hongkong 1997 óta már nem brit gyarmat, hanem a Kínai Népköztársaság része. A kínai felfogás szerint lehetséges egy országon belül két rendszer. Vagyis Kína nagyobbik részében a kínai sajátosságú szocializmus a meghatározó társadalmi rendszer, Hongkongban és Makaón pedig a kapitalizmus. Kína ezt a megoldást javasolja Tajvan jövőjéül is, amely ma még az USA által intenzíven támogatott szigetállam. Kína azonban olyan saját területének tekinti, ami ma még nincs az ellenőrzése alatt.

Hongkong virágzik ebben a rendszerben. Mindent megőrzött abból, ami előnyös volt a brit uralom idején, és hozzátette azt, amit egy 1,4 milliárd lakosú ország közelsége jelent. Kína óriási piac, de egyben konkurencia is. Sok hongkongi cég ma már a szárazföldi Kína vállalataival dolgoztat. Mondani sem kell, hogy olcsóbban. Nem csupán az iparról van szó, hanem a szolgáltatásokról, a szellemi és kulturális szféráról is.

Ebben az új versenyben a hongkongi középosztály egy része nem találja a helyét. Éppen ezért a fiatalabb nemzedékek vevők a nyugati liberális körök ösztönzésére: űzzük ki a „kínaiakat”, vegyük vissza Hongkong függetlenségét.

Az USA, az amerikai kapitalizmus számára Kína óriási kihívás. Kína olyan területen vette át a vezetést, ahol senki sem várta, a hírközlés, az 5G rendszer terjesztésében. Kína emellett társadalmi kihívást is jelent. Kína a válsággal küzdő nyugati tőkés országok kapitalizmusmodelljével szemben a kínai sajátosságú szocializmus modelljét mutatja fel. Sok mindent lehet mondani a kínai modellről, de egy biztos: Kínában mindenki elmondhatja, hogy ma jobban élek, mint tegnap, és holnap biztosan jobban fogok élni, mint ma. Hányan mondhatják el ezt az Egyesült Államokban vagy éppen az Európai Unióban?

Az USA ezért indított frontális támadást Kína ellen. Európában nyomást gyakorolnak szövetségeseikre, köztük Magyarországra, hogy fogja vissza a Kínához fűződő kapcsolatokat. Gazdasági téren vámháborút indítottak, az amerikai cégeknek megtiltották az együttműködést a Huawei céggel és sok más kínai vállalattal.

Pekingben nem mernek és nem is tudnak akciókat kezdeni. Hongkong ideális terepnek tűnik arra, hogy nyomást gyakoroljanak a Kínai Népköztársaságra. Ki akarják provokálni, hogy a tüntetők ellen a közrend védelmében bevessék a kínai Népi Felszabadító Hadsereg egységeit.

Kína világosan kijelentette: nem enged a provokációnak. Hongkong Kína része, nem engednek meg semmilyen külföldi beavatkozást.

Egy ázsiai városról beszélünk, ami akár lehetne közömbös is számunkra. De nem lehet. A Kína ellen Hongkong ürügyén indított támadás része a liberális tőkés erők nemzetközi támadásának. Így kötődnek össze a hongkongi tüntetések az elmúlt napok moszkvai rendbontásaival, így kapcsolódnak a migráció kapcsán Európában folyó példátlan politikai és lélektani agresszióhoz.

A mi dolgunk nemet mondani a Kínai Népköztársaság elleni támadásokra. A mi dolgunk visszautasítani, hogy a liberális tőkés erők döntsék el a világ, s benne a mi sorsunkat is. El a kezekkel Hongkongtól!

2019 július 13

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Ellenzéki összefogás:
kinek jut több dinnyeföld?

Szeged a jövőben is „szabad, független” város lehet. Legalábbis így gondolják az ellenzéki pártok, miután némi kérlelgetés és önmutogatás után Gyurcsány Demokratikus Koalíciója is beállt Botka László mögé. E logika szerint szegény Pécs pedig elnyomott város marad, nem lesz „demokratikus fordulat”, mivel ott meg nem tudtak az ellenzékiek megegyezni.

Szeretem Pécs városát, de bevallom, nem gondolom, hogy Pécs nem szabad és nem független. Szerintem nagyon is az. Szegedet is szeretem, de nem hiszem, hogy a szocliberális pártok miatt lenne szabad és független.

Az egész ellenzéki összefogás nem más, mint könyörtelen harc a hatalmi pozíciók elosztásáért. Miről is folyik a vita? Kinek adunk esélyes körzetet a bejutásra? Aki nyer, fizetést kap, jó állásokat, befolyásra tesz szert, amit jól lehet aprópénzre váltani.

Ha többségbe kerül valamelyik párt, akkor ők határozzák meg, hogy az önkormányzatok mire költenek, kik jutnak előnyökhöz a pályázatoknál, a helyi beruházások kivitelezésében. Megint csak pénz.

Az önkormányzatok nevezik ki egy sor intézmény vezetőjét. Az ellenzék ezért is fájlalta az iskolák és kórházak állami igazgatás alá vételét, mert azóta nem a város, hanem a kormány nevezi ki az igazgatókat.

Az önkormányzati választásokon nem lehet megdönteni a központi kormányt, de a kormány ellen lehet fordítani a helyi társadalmi tényezők hangulatát.

Az ellenzéket a közös ellenség érzése tartja össze. 2010-ben megszűnt a korábbi egyensúly, egy ideje nem működik a váltógazdálkodás. Az ellenség tehát a Fidesz, és főleg Orbán.

Ezen túlmenően mindenben folyik a csata, nagyjából úgy, mint a vízilabdában. A víz felett versenytársak, a víz alatt egymást rugdosó ellenségek. Itt már ugyanis pénzről van szó. A pénzen pedig könnyű összeveszni, és többnyire össze is vesznek.

Az esélyek latolgatása is nehéz dolog, és pillanatonként változhat. A Momentumnak, hogy megjött az étvágya a relatíve sikeres EP-szereplése után! Vagy hogy fújt legalább is átmenetileg visszavonulást a DK Kálmán Olga kudarca után.

De ne feledkezzünk meg az „értékek és programok” egyeztetéséről sem, amit olyan meghatóan szoktak előadni az ellenzéki pártok! A valóságban a programok arról szólnak, hogy mondjunk nemet mindenre, amit a Fidesz csinált, és tegyünk hozzá tipikus liberális jelszavakat! A fantáziának, vagy talán inkább a hülyeségnek itt semmi szab határt. Lásd Karácsony Gergely ötletét arról, hogy amennyiben megválasztják, akkor a főváros létrehoz egy úgynevezett Budapesti Tudományos Akadémiát.

Persze, nincs semmi új a nap alatt. Harminc éve, a rendszerváltás egyik feltétele az volt, hogy az akkori ellenzéki pártok megegyezzenek egymással. Az amerikaiak és a németek akkorra már megdolgozták a kormánypárt vezetőit, akik így vagy úgy, de már hajlottak a hatalom átadására. Már Gorbacsov is lenyelte, hogy haza kell menniük. De valakinek át kell adni a hatalmat! Ki legyen az?

A magyar ellenzék ugyanúgy két részből állt, mint manapság: a konzervatívokból és a liberálisokból. Utálták egymást, és ha Palmer budapesti amerikai nagykövet nem győzködi őket diplomatikusan, néha meg keményen odamondva nekik, talán még most egymást marnák.

Végül 1989 márciusában kilenc szervezet hozta létre az Ellenzéki Kerekasztalt, az akkori ellenzék közös intézményét. Közös volt az ellenség. Legyőzni a szocializmust, véget vetni a népköztársaságnak! Kapitalizmust csinálni, privatizációval, NATO-val, EU-val! Minden másban meg vita.

A szereplők azóta változtak némileg. A Fidesz a liberális oldalon kezdte, és ma ő vezeti a konzervatív oldalt. Közben lenyelte az MDF-t, a kisgazdákat. A liberális mag, az SZDSZ nem tűnt el, csak átalakult, és más pártok formájában létezik tovább.

Az MSZP-t 1994-ben maguk közé engedték az egykori ellenzéki pártok, mert ők tudták legjobban lenyeletni az emberekkel a tőkés átalakulás keserű következményeit. De az MSZP ma már nem kell a tőkének.

Sok választást megéltünk 1990 óta. Sok választáson hittük el, hogy a pártok a dolgozó emberek, a nép javát akarják. Csokonai szavaival élve sok választáson hittünk a „szép szavadnak”, és utána csodálkoztunk, hogy „mégis megcsalál”. Ugye, most nem lesz így?

2019. augusztus 17

Próbáljuk meg! Csak azért is!

Egyik szemem nevet, a másik sír. Tudják, hogy van ez, ha nehéz ügyeket kell eldönteni. Örömmel mondom el Önöknek, hogy a Munkáspárt Budapesten indít főpolgármester-jelöltet. Ez az egyik szemem, mely valóban nevet, hiszen ez azt jelenti, hogy a Munkáspárt érez magában elég erőt ahhoz, hogy összegyűjtse a szükséges ajánlásokat. Azt is jelenti, hogy van mondanivalónk a fővárosról, és van bennünk szándék, hogy segítsünk az embereknek.

A másik szemem sír, mert engem ért a megtiszteltetés, hogy a Munkáspárt jelöltje legyek. Megtiszteltetés, mert azt jelenti, hogy a párt tagjai és barátai bíznak bennem és alkalmasnak tartanak arra, hogy ebben a csatában részt vegyek. Azt is tudom, hogy a pártnak mindenütt a legjobb erőit kell bevetni.

De sír is a szemem, mert tudom, hogy minden egyes ajánlásért keményen meg kell dolgoznunk. Két hétig az utcán kell lennünk. Sok ezer emberrel kell beszélni, az értelmes tanácsokat megköszönni, a butaságokat és provokációkat visszautasítani.

A munka közös. A budapesti kerületekben párttagjaink már jó előre összeállították a haditervet. Számítunk vidéki tagjainkra is, akik saját otthoni feladatuk elvégzése után felrándulnak Budapestre, hogy segítsenek.

Nagyon nehéz munkát kérek Tőletek, elvtársaim, barátaim. Meleg van, bár ez talán jobb, mint a tavalyi parlamenti választások előtti borzalmas hideg és hó. El kell viselnünk az emberek közönyét, az „én nem támogatok senkit, engem sem támogat senki” típusú bölcsnek gondolt, de valójában buta megjegyzéseket. Nem is beszélve a „ti miért nem fogtok össze” beszólásokról.

Fegyelmezett munkát, kitartást, türelmet kérek minden tagunktól, minden szervezetünktől. De tudnotok kell, hogy osztozom Veletek minden nehézségben. Augusztus 24-től szeptember 9-ig, reggeltől estig a pesti utcákon leszek. Mindent megteszek azért, hogy a szükséges 5 ezer érvényes ajánlás meglegyen.

Kérem barátainkat is, ismerőseinket is: segítsenek! Támogassák a Munkáspárt indulását! Tegyék meg, ha tetszenek azok a gondolatok, amelyeket tőlem hallanak! De tegyék meg akkor is, ha egyszerűen azt tartják demokratikusnak, ha nem egy-két jelöltből kell választani, hanem többől!

S itt mondom: kíméljenek meg azok, akik lelkesen aláfirkantják az ajánlóívet, aztán pártjaik biztatására elrohannak a rendőrségre feljelenteni a Munkáspártot, mondván, hogy ők soha nem adták nevüket nekünk. Ne áltassuk magunkat, ilyen mocskos harc folyik manapság!

Sok mindent el kell viselnünk. Mit kapunk cserébe? Nos, sok ember megbecsülését, elismerő szavakat arról, hogy becsületes magyar emberek vagyunk. Egy-egy vállveregetést azért, hogy harminc éve nem változtatunk a politikánkon. És persze kapunk ajánlásokat. És biztosan kapunk szavazatokat október 13-án, reméljük, hogy sokat.

Egy dolog biztos. Nem én leszek Budapest főpolgármestere. Ez nem kishitűség, nem szerénykedés, ez a realitás. Olyan világban élünk, ahol nem az győz, aki a legtöbbet szeretné tenni az emberekért, hanem az, akinél a pénz, a média, a hatalom van.

Arról nem is beszélve, hogy harminc évvel a rendszerváltás után nincs az a tőkés hatalom, amely engedné, hogy a magyar fővárosnak munkáspárti főpolgármestere legyen.

Miért indulunk és indulok mégis? Nos, azért, mert úgy látom, hogy többet tudnék az emberekért tenni, mint az eddig ismert jelöltek. Kellenek az új épületek, kell a múzeumi negyed, sőt parkok, fák és virágok is kellenek. De nem elég!

Az embereknek érezniük kell, hogy ez értük van. Jogot és lehetőséget kell kapniuk a város jövőjének eldöntésébe.

Az egyszerű embereknek segítségre van szükségük. Egyedül nem tudnak megbirkózni a piac, a bankok hatalmával. Nincs kihez fordulniuk, ha baj van.

Az én apám tanácstag volt a szocializmusban. Bizalommal fordultak hozzá. Ha elromlott a vízcsap, és nem volt szerelő. Ha a részeges férj ütötte a feleségét, és a rendőrség tehetetlen volt. Néha elég volt a jó szó, máskor utánajárt az ügyeknek, a hatóságokkal viaskodott. Én ezt a gondolkodást szeretném érvényesíteni a mai világban.

Tudom, ma más ez a világ. Próbáljuk meg! Csak azért is!

 

2019 augusztus 10

El a kezekkel Hongkongtól!

Bizonyára meglepődnek a szokatlan felszólításon. El a kezekkel Hongkongtól! Valóban, ilyet még soha sem követeltünk. De emlékezzenek csak vissza! 2014 őszén, amikor Hongkongban sárga esernyős tüntetők lepték el a várost, és a világsajtó, különösen annak liberális része, „sárga esernyős forradalomról” szónokolt, nos, akkor sem hallgattunk.

Akkor is elmondtuk, hogy egy jól szervezett, Kína-ellenes akcióról van szó. A tüntetőket az interneten keresztül folyamatosan információkkal látták el. Összehangolták a helyi akciókat és a nemzetközi liberális média fellépését. A 79 napon át tartó tüntetéseken enni-inni adtak a tüntetőknek. És még valami: valakinek azt is meg kellett szervezni, hogy hirtelenjében több tízezer sárga esernyőt lehessen kapni.

A liberális nyugat arra várt, hogy a kínai hatalmi szervek elvesztik a türelmüket. Sikerül kiprovokálni a rendőrség erőszakos fellépését. Ha elszabadul az erőszak, akkor már egyenes az út egy újabb színes forradalomig.

2014 őszén nem győzött a „sárga esernyős forradalom”. Mint ahogyan most sem fog, bárhogyan is próbálkozzanak a nyugati liberális tőkés erők. Ismét tízezrek mentek a hongkongi utcákra követelve a kiadatási törvény módosítását célzó, már felfüggesztett tervezet teljes visszavonását, valamint a demonstrációk során alkalmazott rendőrségi fellépés kivizsgálását.

De miről is van szó? Hongkong 1997 óta már nem brit gyarmat, hanem a Kínai Népköztársaság része. A kínai felfogás szerint lehetséges egy országon belül két rendszer. Vagyis Kína nagyobbik részében a kínai sajátosságú szocializmus a meghatározó társadalmi rendszer, Hongkongban és Makaón pedig a kapitalizmus. Kína ezt a megoldást javasolja Tajvan jövőjéül is, amely ma még az USA által intenzíven támogatott szigetállam. Kína azonban olyan saját területének tekinti, ami ma még nincs az ellenőrzése alatt.

Hongkong virágzik ebben a rendszerben. Mindent megőrzött abból, ami előnyös volt a brit uralom idején, és hozzátette azt, amit egy 1,4 milliárd lakosú ország közelsége jelent. Kína óriási piac, de egyben konkurencia is. Sok hongkongi cég ma már a szárazföldi Kína vállalataival dolgoztat. Mondani sem kell, hogy olcsóbban. Nem csupán az iparról van szó, hanem a szolgáltatásokról, a szellemi és kulturális szféráról is.

Ebben az új versenyben a hongkongi középosztály egy része nem találja a helyét. Éppen ezért a fiatalabb nemzedékek vevők a nyugati liberális körök ösztönzésére: űzzük ki a „kínaiakat”, vegyük vissza Hongkong függetlenségét.

Az USA, az amerikai kapitalizmus számára Kína óriási kihívás. Kína olyan területen vette át a vezetést, ahol senki sem várta, a hírközlés, az 5G rendszer terjesztésében. Kína emellett társadalmi kihívást is jelent. Kína a válsággal küzdő nyugati tőkés országok kapitalizmusmodelljével szemben a kínai sajátosságú szocializmus modelljét mutatja fel. Sok mindent lehet mondani a kínai modellről, de egy biztos: Kínában mindenki elmondhatja, hogy ma jobban élek, mint tegnap, és holnap biztosan jobban fogok élni, mint ma. Hányan mondhatják el ezt az Egyesült Államokban vagy éppen az Európai Unióban?

Az USA ezért indított frontális támadást Kína ellen. Európában nyomást gyakorolnak szövetségeseikre, köztük Magyarországra, hogy fogja vissza a Kínához fűződő kapcsolatokat. Gazdasági téren vámháborút indítottak, az amerikai cégeknek megtiltották az együttműködést a Huawei céggel és sok más kínai vállalattal.

Pekingben nem mernek és nem is tudnak akciókat kezdeni. Hongkong ideális terepnek tűnik arra, hogy nyomást gyakoroljanak a Kínai Népköztársaságra. Ki akarják provokálni, hogy a tüntetők ellen a közrend védelmében bevessék a kínai Népi Felszabadító Hadsereg egységeit.

Kína világosan kijelentette: nem enged a provokációnak. Hongkong Kína része, nem engednek meg semmilyen külföldi beavatkozást.

Egy ázsiai városról beszélünk, ami akár lehetne közömbös is számunkra. De nem lehet. A Kína ellen Hongkong ürügyén indított támadás része a liberális tőkés erők nemzetközi támadásának. Így kötődnek össze a hongkongi tüntetések az elmúlt napok moszkvai rendbontásaival, így kapcsolódnak a migráció kapcsán Európában folyó példátlan politikai és lélektani agresszióhoz.

A mi dolgunk nemet mondani a Kínai Népköztársaság elleni támadásokra. A mi dolgunk visszautasítani, hogy a liberális tőkés erők döntsék el a világ, s benne a mi sorsunkat is. El a kezekkel Hongkongtól!

2019. augusztus 3

A Munkáspártot az önkormányzatokba!

Eldörrent a startpisztoly. Október 13-ára kiírták az önkormányzati választásokat. Sajátos választás lesz az idei. Mindenkinek megvan a maga terve, ami még nem lenne rendkívüli, de most a korábbinál is élesebb a szembenállás, kibékíthetetlen az ellentét.

A Fidesz számára október 13-a egy állomás a nagy küldetés végrehajtásában, a „neoliberális pusztítás megállításában”, amint a miniszterelnök tusnádfürdői beszédében is aláhúzta.

A Fidesznek minden oka megvan a derűlátásra. A munkanélküliség az országban megszűnt, sőt most már hiány van munkáskezekből. De tisztában vannak azzal, hogy semmi sem tart az idők végezetéig. Tudják azt is, hogy a bérek növekednek, de az utóbbi időben sok mindennek az ára is rohamos emelkedésnek indult.

Bekalkulálják azt is, hogy a társadalomban nincsenek nagy megmozdulások. A szakszervetek tavaly évvégi nagy megmozdulása a munka törvénykönyve ügyében abbamaradt. Az ellenzéki pártoknak sem sikerült a szakszervezeti megmozdulásokat tartósan a saját politikai ambícióikhoz kötni. De a vulkán nem aludt ki.

A Fidesz és a kormány meghatározó tényezői azt is tudják, hogy az EU-ban ugyan egy fokkal kedvezőbb lett a helyzet, és némileg megnőtt Magyarország mozgástere, de a csata a nemzeti út és a nemzetek feletti Európa hívei között folytatódik.

A miniszterelnök nem véletlenül mondta Tusnádfürdőn, hogy „a kormánynak új útvonalat kell terveznie 2020-2021-re. Ennek a kormányzati útvonalnak azt a célt kell szolgálnia, hogy az ország, amikor halad rajta, akkor a külső rossz hatásokat képes legyen minimalizálni, és a még meglévő saját belső erőforrásokat pedig képesek legyünk mozgósítani”. Emlékeztette híveit, hogy csata lesz, de merítsenek erőt a tavalyi parlamenti és az idei EP-választáson elért átütő győzelemből.

„Szabadság vagy Orbán. Ilyen egyszerű a képlet.” – üzente azonnal Gyurcsány, aki az ellenzék koronázatlan királyának tekinti magát. Ezzel egyébként semmi újat nem mondott. Ez a DK taktikája: mindenben az ellenkezőjét mondani annak, amit a Fidesz mond, minden területen élezni a konfliktust, s ezt a „szabadság vagy Orbán” filozófia szellemében egységes ellenzéket szembeállítani a Fidesszel október 13-án.

A nagy kérdés az, hogy az emberek október 13-án méltányolni fogják-e az ellenzék összefogását, vagy ezt is kíméletlen hatalomvágyuk újabb jeleként fogják fel. Az ellenzék nincs könnyű helyzetben, hiszen a legtöbb településen a hivatalban lévő polgármesterek saját erőfeszítéseiknek és a kormány támogatásának köszönhetően jelentős eredményeket tudnak felmutatni.

A választásokon a Munkáspártnak is megvan a maga dolga. A mi feladatunk megmutatni, hogy mi a nép széles rétegei, a dolgozó tömegek mellett vagyunk. Az ő fejükkel gondolkodunk és az ő érdekükben cselekszünk. Mutassuk meg, hogy mit kellene tenniük az önkormányzatoknak azért, hogy az emberek jobban éljenek. Építsenek megfizethető önkormányzati lakásokat! Tartsák tisztán a városokat és falvakat! Legyen rend és nyugalom a településeken! Ez csak néhány dolog a sok közül, ami az emberek életét könnyebbé és szebbé tehetné.

Fontos, hogy szót emeljünk a közélet tisztasága mellett. Nem elég állandóan a korrupció elleni harcról beszélni, ahogyan ezt az ellenzék teszi, hanem szigorúan ellenőrizni kell a közpénzek elköltését. Ehhez pedig az kell, hogy az emberek maguk ellenőrizhessék, hogy mire megy el a pénz. Ha a pártok ellenőrzik egymást, abban nincs köszönet.

A Munkáspárt politikája az önkormányzati választásokon nem az, hogy a kákán is csomót keressünk. Ha egy önkormányzat valóban tett az emberekért, akkor azt el kell ismerni, el kell mondani, függetlenül attól, hogy milyen párt színeiben indul. De el kell mondani azt is, hogy még a legjobban működő településeken is lehet többet tenni az egyszerű emberekért.

Ezt fejezi ki a jelszavunk is: A Munkáspártot az önkormányzatokba! Az emberek, a nép ne csak szavazók legyenek, hanem a helyi döntések alkotó részesei! Érvényesüljenek az ő gondolataik és érzéseik is! Melyik párt tudná ezt jobban csinálni, mint a Munkáspárt, amelynek a jelöltjei maguk is az egyszerű emberek közül jönnek?

A Munkáspárt nem vesz részt az ellenzéki összeborulásokban. Egészen egyszerűen azért nem, mert nem értünk velük együtt. Ezek a szövetségek nem az emberek, nem a nép kedvéért jönnek létre. Ezek a szövetségek technikai keretet hivatottak biztosítani ahhoz, hogy a Fidesszel szembenállók szavazatai egy kalapba kerüljenek. Ráadásul hazugok is ezek az összeborulások, mivel a pártok álruhában, valamilyen civilszervezetnek álcázva jelennek meg.

A választás lehetőséget ad a párt erősítésére is. Új embereket, új támogatókat találhatunk. Sokat kell dolgoznunk. A befektetett munka most is fog kamatozni, de az igazi haszna később lesz.  De akárhogyan is legyen, megéri! Jó munkát az ajánlások gyűjtéséhez, a kampányhoz!

2019. július 27

Jöhetnek a fiúk!

Nem tartoztam azok közé, akik 28 éve, azon a bizonyos június 19-én a kalapjukat dobálták az égbe, hallva, hogy az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. De nem tartoztam azok közé sem, akik sírva fakadtak bánatukban.

Nem örültem, hogy szovjet katonák voltak az országban. Ésszel megértettem, hogy ha Németországban lehetnek amerikaiak, akkor Magyarországon és a többi környező országban lehetnek szovjetek. Ésszel, mondom, ésszel megértettem, hogy a második világháború utáni évtizedekben két világrendszer állt egymással szemben. Háború volt, még ha nem is forró háború, de hidegháború. Az eszközök voltak mások, nem a célok.

Érzelmileg már nem volt ilyen egyszerű. A szovjet katona is idegen katona. Sokévszázados történelmünk ismeretében tudható: nem jó, ha külföldi csapatok vannak magyar területen. És mindegy, hogy az török, osztrák, német vagy éppenséggel orosz.

Országunk miniszterelnöke minap aláírta azt a kormányhatározatot, amely lehetővé teszi amerikai katonák szabad mozgását magyar területen. Töröm a fejemet, hogy miért. Mármint, hogy miért írta alá? Miért ment bele ebbe a buliba?

Kezdjük azzal, hogy nincs háború. Szembenállás van, feszültség van, de ilyen mindig van, ha a szembenálló felek céljai eltérőek. Oroszország a három évtizeddel ezelőtti vereségből magához tért, és igyekszik visszaszerezni befolyását a világban. Ez nem tetszik az Egyesült Államoknak. Egyedül akar a világban uralkodni, és az oroszok ezt zavarják.

Ebben a játékban az oroszok bennünket nem bántanak. Semmit nem akarnak elvenni tőlünk. Sőt, ha netán vissza akarnánk kapni valamit a trianoni veszteségből, egyetlen nagyhatalom rokonszenvére számíthatnánk. Az pedig Oroszország.

Valójában ideológiai háború sincs, hiszen Oroszországban ugyanúgy kapitalizmus van, mint az USA-ban vagy az EU-ban. Persze más az ő kapitalizmusuk, de lényegét tekintve kapitalizmus. Ezért mellébeszélés azzal indokolni katonai lépéseket, hogy közös értéket vallunk az amerikaiakkal.

De folytassuk! Nem csak hogy háború nincs, de orosz csapatok sincsenek sehol a környéken. Ezzel szemben az USA és a NATO katonái Lengyelországtól és a Baltikumtól kezdve Romániáig és Koszovóig szinte mindenütt ott vannak. Ha az oroszok jönni akarnak, akkor át kell kelniük Ukrajnán, ami persze nem lehetetlen, de nem is olyan egyszerű. A jó hír az, hogy az oroszok momentán nem akarnak Ukrajnában háborúzni.

Akkor pedig jogos a kérdés: miért is kell engedni az amerikaiak szabad mozgását? Az amerikai csapatok szabad mozgása persze illeszkedik a NATO és az EU nagy stratégiai terveibe, melyek célja, ugye, a szabad világ, a demokrácia, az emberi jogok, meg hasonlók védelme ott, ahol már ilyenek vannak, és érvényesítésük ott, ahol még nincsenek. Az ilyen nagy stratégiák élén mindig a nagyhatalmak állnak. Mi alapján gondoljuk, hogy érdemes hozzájuk kötni a sorsunkat? Talán az első világháború után a győztesek asztalánál ültünk? A másodikról már nem is beszélve.

Szuverén ország vagyunk, mi döntünk arról, kik vezetik országunkat. Nyugtatgathatjuk magunkat e szép gondolattal, de sajnos ez nem teljesen igaz. Trump és az amerikai politikai elit rokonszenve kell a magyar kormánynak, ha sikerrel akar versengeni szövetségeseivel. Hogy eláll-e az ukrán elnök a nacionalista nyelvtörvénytől, az döntően az USA-tól függ. Trump mondhatja Zelenszkijnek, hogy elég. A magyar diplomáciának ehhez nincs elég ütőkártyája.

Az amerikai politikai elit rokonszenve még idehaza is kell a kormánynak. Nem tesz jót egyetlen kormánynak sem, ha a budapesti amerikai nagykövetség vezetői ellenzéki bulikon vesznek részt. Erre is volt millió példa. Most leálltak, legalábbis egyelőre.

Vannak, akik azt mondják: a kormány gyengeségből ment bele az alkuba az USA-val. Egyben biztosak lehetünk: akármelyik párt is lenne hatalmon a jelenlegi parlamenti pártok közül, mindegyik aláírta volna. Az USA, a NATO, az EU ugyanis mindegyiknek szent tehén. Egyes pártok már korábban is belementek volna a szerződésbe, mert náluk a tőkés világ közös érdeke a nemzeti érdek fölött áll.

Lehet-e nemet mondani Amerikának? Lehet! De ehhez nemet kell mondanunk az USA világuralmi törekvéseire. Nemet kell mondanunk a könyörtelen konkurenciaharcra. Nemet kell mondanunk a pénz, a tőke mindenhatóságára. Ehhez ki kell állnunk a magyar nép, a magyar emberek mellett. Bátran, keményen, ha kell mindhalálig. Ez is be fog következni. De addig, sajnos, jöhetnek a fiúk.

2019 augusztus 15

Ellenzéki összefogás: kinek jut több dinnyeföld?

Szeged a jövőben is „szabad, független” város lehet. Legalábbis így gondolják az ellenzéki pártok, miután némi kérlelgetés és önmutogatás után Gyurcsány Demokratikus Koalíciója is beállt Botka László mögé. E logika szerint szegény Pécs pedig elnyomott város marad, nem lesz „demokratikus fordulat”, mivel ott meg nem tudtak az ellenzékiek megegyezni.

Szeretem Pécs városát, de bevallom, nem gondolom, hogy Pécs nem szabad és nem független. Szerintem nagyon is az. Szegedet is szeretem, de nem hiszem, hogy a szocliberális pártok miatt lenne szabad és független.

Az egész ellenzéki összefogás nem más, mint könyörtelen harc a hatalmi pozíciók elosztásáért. Miről is folyik a vita? Kinek adunk esélyes körzetet a bejutásra? Aki nyer, fizetést kap, jó állásokat, befolyásra tesz szert, amit jól lehet aprópénzre váltani.

Ha többségbe kerül valamelyik párt, akkor ők határozzák meg, hogy az önkormányzatok mire költenek, kik jutnak előnyökhöz a pályázatoknál, a helyi beruházások kivitelezésében. Megint csak pénz.

Az önkormányzatok nevezik ki egy sor intézmény vezetőjét. Az ellenzék ezért is fájlalta az iskolák és kórházak állami igazgatás alá vételét, mert azóta nem a város, hanem a kormány nevezi ki az igazgatókat.

Az önkormányzati választásokon nem lehet megdönteni a központi kormányt, de a kormány ellen lehet fordítani a helyi társadalmi tényezők hangulatát.

Az ellenzéket a közös ellenség érzése tartja össze. 2010-ben megszűnt a korábbi egyensúly, egy ideje nem működik a váltógazdálkodás. Az ellenség tehát a Fidesz, és főleg Orbán.

Ezen túlmenően mindenben folyik a csata, nagyjából úgy, mint a vízilabdában. A víz felett versenytársak, a víz alatt egymást rugdosó ellenségek. Itt már ugyanis pénzről van szó. A pénzen pedig könnyű összeveszni, és többnyire össze is vesznek.

Az esélyek latolgatása is nehéz dolog, és pillanatonként változhat. A Momentumnak, hogy megjött az étvágya a relatíve sikeres EP-szereplése után! Vagy hogy fújt legalább is átmenetileg visszavonulást a DK Kálmán Olga kudarca után.

De ne feledkezzünk meg az „értékek és programok” egyeztetéséről sem, amit olyan meghatóan szoktak előadni az ellenzéki pártok! A valóságban a programok arról szólnak, hogy mondjunk nemet mindenre, amit a Fidesz csinált, és tegyünk hozzá tipikus liberális jelszavakat! A fantáziának, vagy talán inkább a hülyeségnek itt semmi szab határt. Lásd Karácsony Gergely ötletét arról, hogy amennyiben megválasztják, akkor a főváros létrehoz egy úgynevezett Budapesti Tudományos Akadémiát.

Persze, nincs semmi új a nap alatt. Harminc éve, a rendszerváltás egyik feltétele az volt, hogy az akkori ellenzéki pártok megegyezzenek egymással. Az amerikaiak és a németek akkorra már megdolgozták a kormánypárt vezetőit, akik így vagy úgy, de már hajlottak a hatalom átadására. Már Gorbacsov is lenyelte, hogy haza kell menniük. De valakinek át kell adni a hatalmat! Ki legyen az?

A magyar ellenzék ugyanúgy két részből állt, mint manapság: a konzervatívokból és a liberálisokból. Utálták egymást, és ha Palmer budapesti amerikai nagykövet nem győzködi őket diplomatikusan, néha meg keményen odamondva nekik, talán még most egymást marnák.

Végül 1989 márciusában kilenc szervezet hozta létre az Ellenzéki Kerekasztalt, az akkori ellenzék közös intézményét. Közös volt az ellenség. Legyőzni a szocializmust, véget vetni a népköztársaságnak! Kapitalizmust csinálni, privatizációval, NATO-val, EU-val! Minden másban meg vita.

A szereplők azóta változtak némileg. A Fidesz a liberális oldalon kezdte, és ma ő vezeti a konzervatív oldalt. Közben lenyelte az MDF-t, a kisgazdákat. A liberális mag, az SZDSZ nem tűnt el, csak átalakult, és más pártok formájában létezik tovább.

Az MSZP-t 1994-ben maguk közé engedték az egykori ellenzéki pártok, mert ők tudták legjobban lenyeletni az emberekkel a tőkés átalakulás keserű következményeit. De az MSZP ma már nem kell a tőkének.

Sok választást megéltünk 1990 óta. Sok választáson hittük el, hogy a pártok a dolgozó emberek, a nép javát akarják. Csokonai szavaival élve sok választáson hittünk a „szép szavadnak”, és utána csodálkoztunk, hogy „mégis megcsalál”. Ugye, most nem lesz így?