Lejegyezte Kós Zoltán
A tőke valósága
A rendszerváltás nem jöhetett volna létre, ha nem hitetik el a néppel, hogy a kapitalizmus alapvetően jobb, mint a szocializmus. Ha nem ismételgetik folyamatosan a hazugságot, hogy a piacnak kell diktálni a tervek helyett, hogy a nyugati életszínvonal karnyújtásnyira van. De elhitették és nem is volt nehéz elhitetni. Mert sokan el akarták hinni, hogy a jóságos tőkének semmi más vágya nincsen, csak megjelenni a keleti blokk országaiban, arany kalásszal borítani a mezőket, újborral- és lágy kenyérrel teríteni az asztalokat.
Ma már sokan látják, de még nem elegen, hogy nincs jó kapitalizmus, hogy a tőke nem jótékonykodni vetette meg a lábát a térségben, hanem kaszálni, kiterjeszteni hatalmának határát, mivel korábbi keretei között már nem volt képes fenntartani a status quo-t, a szükséges növekedést.
A tőke, a tőkés érdeke nem az, hogy őt szeresse a dolgozó, hanem az, hogy nála hagyja a pénzét. Mindent megtesz, hogy becsalogassa az utcájába, boltjába, s bármit megígér, hogy minél többet költsön nála. Iskolapéldája ennek a gyakorlatnak az olyan üzlet, aminek a bejárata csillog-villog. A kép egy hazai üzemanyag kereskedelemmel foglalkozó multi cég be- és kijáratát mutatja. Befelé „csili-vili”, kifelé olyan kátyúk, hogy akár az éppen drága pénzen megtankolt jármű mozgásképtelenségét is okozhatják. Mert, ha odaadtad a pénzedet, akkor a tőkét már nem érdekli, hogy mi lesz veled!
Istenek és hősök
Józsi bácsi nemrég töltötte be 70. életévét. Ezt akkor tudtuk meg, amikor meglátogattuk, hogy érdeklődjünk hogyléte felől, és kedveskedjünk neki kedvenc olvasmányával, az újságunkkal. Tudják, hogy apunak Z. az isten? – mosolyog lánya boldogan.
Most volt a születésnapom, és ez a legszebb ajándék, hogy meglátogattak! – köszönt bennünket Józsi bácsi, őszintén ragyogó kék szemeivel, és tényleg úgy néz Z-re, mint egy istenre. Meghatódtunk. Ez az aprócska, hajlott hátú emberke kihoz a szobából egy díszes mappát, amit sok-sok éve őrizget. Mesél, olyan lelkesen, mintha csak tegnap történtek volna az események. Mutatja a kitüntetést, amit a komlói bányánál becsülettel ledolgozott 25 évért kapott, és egy még régebbi elismerő oklevelet a honvédségtől.
Ez az aprócska, hajlott hátú emberke büszkén meséli, mennyit dolgozott, és milyen boldogan abban az időben, amit ma sokan csak „átkosnak” neveznek, boldogok voltak, mert megbecsülték őket, akik felépítették az országot, fedelet építettek mindenki feje fölé, munkahelyeket építettek, ami az országé volt, és a munkások voltak a fontosak, akik iskolákat építettek a gyerekeiknek, kórházakat a betegeknek… (az építettek nem véletlen szóismétlés!)
Ez az aprócska, hajlott hátú emberke ma egy kis faluban, egy pici, omladozó házban él feleségével és lányával, mindhárman betegek. Nem fáj neki a szegénység, mosolyogva biceg és mesél a múltról. Egyvalami fáj neki nagyon: hogy elfeledték. Hogy 30 éve már, hogy elfeledték. Hogy legtöbben csak megvetve vagy gúnyosan lekomcsizzák. Már senki nem tudja, mennyi verejtékéből épült az ország, senki nem tudja, hogy ő ezért nem kért magának semmit…
Nem mi vagyunk istenek, hanem Józsi bácsi, az a sok-sok Józsi bácsi, akik felépítettek nekünk egy országot, amit 30 éve elárultak, eladtak, lakóit pedig elkábították mindenféle hazugsággal…
Ez az aprócska, hajlott hátú emberke bármelyikünk édesapja, nagyapja lehetne. A TIÉD is! Legyen átkozott mindenki, aki szülei, nagyszülei életét, munkáját, emlékét elárulta, aki lenézi őket, akik hazudják őket. A történelmet. Nem amit tanítanak, hanem amire még nagyon sokan emlékszünk, mégis, legtöbben letagadják…