Hónap: 2019 július

2019 április 12

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

A skizofrénia gyógyszere a szocializmus

A tőkés Európa skizofréniában szenved. Téveszmékkel nyugtatja önmagát, közben rohan az új válságba.

A 2008-as válság megrázta a világot. A kapitalizmus hajója viharba került, és már-már úgy tűnt, hogy akár el is süllyedhet. A politikai és gazdasági lékeket akkor betömték. Az EU pénzt nyomott a görög gazdaságba, és hatalomra segítették a Sziriza pártot, amely azt ígérte a népnek, amit a kommunisták, de a hatalomra jutva azt tették, amit a legkeményebb jobboldal se mert volna megtenni.

A német, a francia tőke ráengedte Európára a menekülthullámot. A tőkés gazdaságok friss és olcsó munkaerőhöz jutottak. A migránsügy ráadásul megosztotta, meggyengítette a munkásmozgalmat is, úgyhogy a tőke nettó nyertesnek érezte magát.

Oroszországban ismét Putyin lett az elnök. Oroszország kezdte visszaszerezni elvesztett pozícióit. A Krím visszaszerzéséért a nyugat ugyan kiátkozta Putyint, de valójában jól jött nekik. Milliárdokat lehetett a fegyverkezésbe pumpálni, és amerikai csapatokat telepíteni lengyel, román területre, ahol még sohasem voltak amerikaiak.

Magyarországon világossá vált, hogy a szocialisták és a liberálisok békés eszközökkel nem tudják a tőke hatalmát fenntartani. A hazai és nemzetközi tőke a Fidesz mellé állt, amely erőteljes államkapitalista módszerekkel nem csak stabilizálta a kapitalizmust, de programot hirdetett a tőkés alapú nemzeti kibontakozásra.

A kapitalizmus hajója nem süllyedt el, de az alkalmazott terápia kevés volt, sőt ahogyan az orvosok mondják, kontraproduktív volt, magyarán visszaütött.

Ukrajna de facto megszállásától új piacokat remélt a nyugat. A valóságban Európa legszegényebb országává tették, amely eljutott a társadalmi robbanás küszöbére. Moldáviában ugyan kinyomták a kommunistákat a kormányból, sőt a parlamentből is, de az ország a padlón van.

A Balkánon bevették a NATO-ba Horvátországot, Montenegrót, Albániát és most Észak-Macedónia van napirenden, de a balkáni országok nem lettek gazdagabbak. Szerbiát hitegetik az EU-tagsággal, közben végleg elveszik tőlük Koszovót. A Balkánon bármikor kitörhet a háború.

A migrációs „gyógyszer” mellékhatásai viharos gyorsasággal pusztítanak. A nyugat-európai társadalmak szellemi válságba kerültek. Az iszlámmal nem tudnak versenyezni. Félreseprik a nemzet, a hit, a család hagyományos fogalmait.

Európa nem tudott felzárkózni Kína növekedéséhez, sőt Kína leelőzte egy olyan területen, amelyre senki sem gondolt. Az 5G technológiában most Kína vezet, a jövő pedig az 5G-jé, és ezáltal talán Kínáé.

Az EU elhibázta keleti politikáját. Megegyezés helyett legyőzni akarja Oroszországot. Nem értik, hogy átlépték Oroszország „vörös vonalait”. Oroszország saját biztonsága miatt nem engedheti meg, hogy Ukrajna, Belarusz, Grúzia vagy Moldávia NATO-megszállás alá kerüljön.

A tőke úgy vélte, hogy végleg legyőzte, sőt felszámolta ellenfelét, a munkát és a munkást. Csakhogy a tőke nem létezhet a dolgozók tömegei nélkül, hiszen a profitja pontosan a dolgozók kizsákmányolásából származik.

A munkásság, a dolgozók kezdenek kijózanodni az európai illúziókból, megszabadulni a szocializmus iránt gerjesztett félelmektől. Kezdik felismerni, hogy a kapitalizmus fejlődése egyben a dolgozó osztályok fejlődését is magával hozza.

Magyarországon a korábbi Tesco-sztrájk, vagy éppenséggel az Audi és a Hankook dolgozóinak idei sikeres sztrájkja új távlatokat nyit a dolgozók tőkeellenes harcában.

Görögország újra forrong. És nincs garancia arra, hogy egy új válság esetén a nyugatnak lenne politikai ereje és pénze kihúzni Görögországot a csődből.

Törökországban már-már az örökkévalóság részének tűnik Erdoğan kormányzása, de mint tudjuk, semmi sem örök. A mostani önkormányzati választások is jelezték, hogy a török tőkésosztály is válságot él át. És megjelent az első fecske: a történelemben először egy török városnak kommunista polgármestere van.

Az EU-ban továbbra is a liberalizmus az erősebb, az EU rohan az európai egyesült államok téveszméje felé. Kérdés, hogy a májusi EP-választások megváltoztatják-e az európai tőkéserőkön belüli erőviszonyokat, megállítják-e a kibontakozó új válságot.

Egy újabb válság aláásná a tőkésrendszerek stabilitását. Nem tudni, hogy egy újabb vihar következményeit képes lenne-e a mai tőkésrendszer kezelni. Könnyen lehet, hogy nem.

Megoldás pedig van! Ráadásul itt van előttünk. Ha a tőkés rendszerben van a hiba, ha az szüli Európa skizofréniáját, akkor új gyógyszert kell találni. Újat, amelynek hatóanyaga nem a profit, hanem az emberek érdeke. A skizofrénia gyógyszere a szocializmus.

2019. április 12.

2019 április 6

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

A Munkáspárt tekintélye a tét!

Tavaly ősszel sokat vitatkoztunk azon, hogy induljunk-e az európai parlamenti választásokon. Sokan mondták, hogy ne induljunk, mert nem szeretjük az Európai Uniót, az Európai Parlamentet meg különösen nem. Igazuk van! Nem szeretjük őket, egyiket sem. De nem vagyunk szerelmesek a magyar parlamentbe se, mégis mindig indulunk. A választás ugyanis, akár európai, akár magyar, egy jó lehetőség arra, hogy a Munkáspárt véleményét elvigyük az emberekhez.

Ráadásul a mostani európai parlamenti választás nem akármilyen helyzetben zajlik. A kérdés az Európai Unió jövője. Hogy válságban van az EU, azt mindenki látja. Brexit, migránskérdés, EU-Oroszország-konfliktus, soroljam még?

A Munkáspártnak világos véleménye van az EU jövőjéről. Az európai egyesült államok, ami mellett Gyurcsány felesége kardoskodik hangosan, elfogadhatatlan, hiszen leplezetlenül a bankok uralma alá hajtaná a dolgozó embereket, a népeket, felőrölné a nemzetek önállóságát.

Az MSZP és társai maszlagját a szociális Európáról nem vesszük be. Az EU ugyanis sohasem volt a dolgozók érdekvédelmi szervezete. Az EU az európai nagytőke érdekeit érvényesíti. Vannak szociális vívmányok az EU-ban? Vannak, ne tagadjuk! De csak azért vannak, mert a dolgozók kiharcolták maguknak, engedményekre kényszerítve a tőkés kormányokat.

A Fidesz a menekültügyre hegyezi ki a kérdést, és a nemzetek Európáját akarja. Nos, a Munkáspárt is úgy véli, hogy Európa jövőjét nem lehet a migránsok tömegeire építeni. Nem azért mondjuk ezt, mert a Fidesz ezt mondja. Azért mondjuk, mert ez a véleményünk. A migráció a tőke fegyvere. Arra használja, hogy megossza, megtörje a dolgozó tömegek harcát, és egyúttal szétzúzza a nemzetek védekező erejét.

A Munkáspárt egy másik Európa képét vázolja fel. Egy olyan Európáét, ahol a nemzetek erősek, és amelyben nem a pénz, a tőke érdekei döntenek, hanem a népek, a dolgozó tömegek érdekei.  Illúzió? Nem az! Biztosak vagyunk abban, hogy a világ erre felé megy. Nem ma, nem holnap, de biztosan erre felé.

A dolgozók, a népek demokratikus együttműködése az egyetlen, ami megóvhat bennünket egy pusztító háborútól Oroszország ellen. Nos, ezt is ki kell mondanunk május 26-án!

Most jön a munkánk neheze. Össze kell gyűjteni 20 ezer érvényes ajánlást. Össze tudjuk gyűjteni? Természetesen igen! Tavaly decemberben a párt 27. kongresszusán ez volt a közös véleményünk. És ezt ma is így gondoljuk.

Nehéz lesz összegyűjteni? Nehéz, de nem lehetetlen! A párt országos vezetése a megyei és budapesti szervezetekkel együtt pontosan megtervezték a munkát. Többször ellenőriztük. Tudjuk, hogy ki mikor és hol gyűjt. Most már csak nagy-nagy kitartásra és fegyelemre van szükség.

És természetesen pontos, szép munkára. Az ajánlások csak akkor érvényesek, ha a lakcímkártya alapján minden szükséges adatot szépen, pontosan beírunk. Rengeteg munka vész kárba, ha csúnyán, olvashatatlanul írunk, vagy ha bemondásra fogadjuk el az állampolgárok adatait. Nem dolgozhatunk selejtesen, a hibát nincs idő kijavítani! Ha rossz adatokat írunk be, ha olvashatatlanul írunk, a Munkáspárt indulása kerül veszélybe.

Ezen a választáson egy dolog függ tőlünk: összegyűjtjük-e a 20 ezer érvényes ajánlást vagy nem gyűjtjük össze? Ha összegyűjtjük, bizonyítottuk a Munkáspárt erejét, szervezettségét. Ha összegyűjtjük, megmutatjuk az embereknek, hogy érdemes erre a pártra odafigyelni, sőt szavazni is érdemes rá.

A mostani munkánk sokban befolyásolja esélyeinket az őszi önkormányzati választásokon is. Például eldől az is, hogy tudunk-e Budapesten főpolgármester-jelöltet állítani. Jó lenne, ha tudnánk, hiszen a mostani jelöltek közül egyik sem a dolgozók, a szegények képviselője, és akkor még finoman fogalmaztunk.

Pontos, fegyelmezett, gyors munkát kérek a Munkáspárt minden tagjától. Higgyétek el, hogy sokan figyelnek bennünket idehaza is, külföldön is. Sikerül-e? Sikerülnie kell!

A Munkáspárt tekintélye a tét!

2019. április 6.

2019 március 23

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Szellemi háború a Tanácsköztársaság kapcsán

Ki gondolta volna, hogy a Tanácsköztársaság 100. évfordulója jobban megpezsdíti a magyar szellemi életet, mint történelmünk sok más eseménye? Könyvek jelennek meg, tekintélyes alapítványok vitákat rendeznek. Sőt, Vörös Isten címmel a szocliberális oldalon még sétát is rendeznek, ahol „nyomába eredünk a Tanácsköztársaságot övező mítoszoknak”. Mindezt potom 3690 forintért. Igényesebbek és diszkrécióra vágyók 98 ezerért ugyanezt szűk családi körben is élvezhetik.

A szocliberális oldal jól tudta, hogy a konzervatív oldal nagyokat fog beléjük rúgni az évforduló kapcsán. Végül is tény, hogy a szocdemek kiegyeztek Kun Béláékkal és így jött létre a Tanácsköztársaság. A mai szocdemek akár támadhatnák is a jobboldalt, hiszen az 1919-es válságot az úri Magyarország idézte elő, élén Tisza Istvánnal, aki ma a konzervatívok kultikus figurája. De nem lennének szocdemek, ha ezt tennék. Ehelyett ügyetlenül és tisztességtelenül védekeznek. Úgymond a szocdem vezetők kényszerből vállalták a „kommunistákkal való kormányzati együttműködést”, és – most tessék figyelni – „tevékenységük fő iránya a mérséklés és az egyensúlyozás volt.”

Ennél már csak az az állítás aranyosabb, mi szerint 1919 után „a szociáldemokrácia az üldözöttek, a megbélyegzettek pártja lett.” Ja, persze, és akkor nem volt Bethlen-Peyer-paktum, ami biztosította a szocdemek helyét a parlamentben 1945-ig. A kommunisták helye ekkoriban a börtön volt.

A konzervatívok nem kímélték az arisztokrata Károlyi Mihályt sem, akit az őszirózsás forradalom emelt az ország élére. Károlyi fő „bűne”, hogy a „kommunisták szálláscsinálója” lett. Ja, és mellesleg utálta Tiszát. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy a Károlyi-szobrot már 2012-ben elvitessék a parlament mellől, és visszaállítsák Tisza szobrát.

A Tanácsköztársaság körüli csata a konzervatív oldalon belül is folytatódott. Ennek lényege nagyjából az a verseny, hogy ki utálja jobban a kommunistákat és ki tud csúnyábbat mondani róluk.

A Kassák Múzeumban még tavaly rendeztek egy kiállítást a Tanácsköztársaság kultúrpolitikájának bemutatására. A cél „a vörös diktatúra művészeti akarnokságának bemutatása”, mondotta Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum akkori igazgatója, de szavai senkit sem hatottak meg. A jobboldal radikálisai még kiáltványt is megfogalmaztak, mondván, hogy „Kun Béla és Szamuely Tibor örökségét semmilyen módon nem szabad népszerűsíteni és igazolni.” Mondanom sem kell, hogy Prőhle fejét követelték, s meg is kapták. Mármint a fejét.

A mai konzervatívok nem tudják megemészteni, hogy miként állhatott a magyar polgári értelmiség jelentős része a „véres és gyilkos Tanácsköztársaság” mellé. Azt végképp nehéz lenyelni, hogy őfelsége, a császár és király egykori tisztjei közül is sokan a munkáshatalom hadseregéhez csatlakoztak. Arról pedig nagy ívben hallgatnak, hogy a Tanácsköztársaság hadserege a magyar nemzetet is védte a román, francia és csehszlovák csapatokkal szemben. Sőt, a Felvidéket vissza is foglalta.

Igen, a Tanácsköztársaság plakátjait polgári művészek alkották. A Vörös Hadsereget egykori K.u.K tisztek vezényelték. Tették nemzeti elkötelezettségből, a hazát védve, s azért is, mert megértettek valamit. Lehet nem egyetérteni a kommunistákkal, de a kommunisták az embereknek, a népnek akartak jót.

A konzervatívok nem felejtik el 1919-et. Ahogyan Horthy sem felejtette el, és haláláig nagyobb ellenségnek tekintette a kommunistákat, mint a fasisztákat.

A konzervatívoknak kapóra jött a 100. évforduló más szempontból is. A liberálisok fejére csaptak, mondván, hogy számukra nem „a polgári demokratikus gondolkodás megvédése” a fontos, hanem a hatalom és ezért hajlandók együttműködni a „szélsőségekkel”. A szélsőségek most nem a Munkáspártra vonatkozik, mert a liberális pártok rühellik a vörös zászlót. A Jobbik rasszizmusáról, zsidózásáról pedig már hallgatnak.

Ki gondolná, hogy a Tanácsköztársaság kapcsán még Soros Györgyre is lehet csapni egyet.  Ahogy a kormány egy fontos embere mondta: „a kommunizmus és a nácizmus is meg akarta változtatni az emberek gondolkodását a hagyományos értékekről, és ma a globalizmus is hasonló veszélyt rejt.”

Nekünk a Tanácsköztársaság azt jelenti, hogy a magyar munkások, dolgozók saját kezükbe vették sorsuk eldöntését. Megértették, hogy a szocializmus követhet el hibákat, de a legjobb kapitalizmus sem adhat a dolgozónak annyit, mint amennyit a szocializmus adhat.

2019. március 23.

2019 március 9

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

1848 – Függetlenség – 2019

Szeretjük március 15-ét. A forradalmat és a szabadságharcot ünnepeljük. Igen, 1848 a magyar nép harcát is jelenti a szabadságért, a függetlenségért.

Magyarország ekkor nem független. Nincs önálló kormánya, mindenről Bécsben döntenek. A magyar polgárság megérti, hogy reformok útján egy darabig lehet korszerűsíteni a gazdaságot, az országot, de a függetlenség nélkül a fejlődés csonka marad. Nemzeti piac kell, nemzeti bankrendszer, nemzeti ipar. Ehhez nemzeti kormány kell.

De vajon mindenki így gondolkodik-e? Széchenyi István, akinek szülőháza Bécsben van, néhány száz méterre a császári palotától, polgári fejlődést akar, bankokat, hidakat, gőzhajózást, lóversenyt, de a császárral együtt. De Kossuth Lajos, a polgár, akinek nincsenek földbirtokai, a jövőt a „szabad, önálló és független” nemzetben látja. Petőfi Sándor a nép költője, a népek világszabadságáról álmodik. A konfliktus adott. De nem ők döntenek.

A szabadságharcot leverik.

A magyar függetlenség nem kell az európai rendszernek.  Nem kell Ausztriának, nem kell a cári Oroszországnak sem. Franciaországnak sem kell. Elnökük, aki rövidesen III. Napóleon néven császár lesz, európai uralomra tör. Anglia és az USA ugyan befogadja Kossuthot, de se most, sem később nem lesznek a független Magyarország támogatói.

Kell-e a független Magyarország a mai Európának? Van-e mozgástere egy független Magyarországnak? A magyar kapitalizmus a rendszerváltás szülöttje. A rendszerváltás nem forradalom volt, hanem egy legújabb kori „kiegyezés” a nyugati világ, a magyar polgári ellenzék és a hatalmat addig gyakorló politikai erők között. Az így szerzett függetlenség eleve korlátozott volt, hiszen a rendszerváltás politikai és anyagi támaszát a nyugati tőke adta, és nyilvánvaló volt csatlakozásunk a NATO-hoz és az Európai Unióhoz.

A mai magyar tőkésosztály nem Kossuthként gondolkodik, nem akar szakítani. Széchenyiként a fennálló rendszeren belül akar reformokat és fejlődést.  Elfogadja a NATO és az EU uralkodó szerepét, mint ahogyan egykor Deák és Andrássy elfogadta Ferenc Józsefet közös uralkodónak.

De ne legyünk igazságtalanok! Ne mossuk össze a liberálisokat, akik „európai egyesült államokban” gondolkodnak a nemzeti-konzervatív erőkkel, melyek erős nemzeteket akarnak és belőlük felépíteni a nemzetek Európáját!

A liberálisok választása egyszerű. Értik ugyan, hogy a magyar emberek féltik a függetlenséget, ezért már azt hirdetik, hogy „merjünk hazafiak lenni”.  A szocialisták talányosabban három szót kapcsoltak össze: „Haza. Szeretet. Európa”. A lényeg ugyanaz: egységes tőkés Európa, ahol a függetlenségről már nincs értelme beszélni, hiszen minden jog egy közös európai birodalom kezébe kerül, a döntések hátterében pedig a bankok, a liberális tőke áll.

A nemzeti-konzervatív erők is azon vannak, hogy a „piacgazdaság, a demokrácia”, azaz a kapitalizmus megszilárduljon, de ők több tényezőre építenek. Úgy gondolják, hogy az Egyesült Államoknak katonai téren meg kell és meg lehet adni mindent, amit kérnek, de a magyar szuverénitás is megmarad. A baj az, hogy az USA egyre

többet kér.

Franciaország újabb és újabb Trianonokat akar Magyarországra erőltetni. Az ő szövetsége, mint már annyiszor, most is Románia. Macron legújabb javaslata az „európai újjászületés közös építésére” napóleoni terv Napóleon nélkül.

Németország más eset. A német tőkének legalább annyira kell Magyarország és Közép-Európa, mint a magyar tőkének Németország. Civakodni fognak, de találnak kompromisszumot. Legalább is ebben bíznak sokan.

Oroszországnak nem kell a független Ukrajna, de a független Magyarország igen. Kína a stabil Európai Unió híve, de nem akarja, hogy mindenki úgy táncoljon, ahogyan a nagyhatalmak fütyülnek. Így a független Magyarország közép-európai hatalomként belefér a számításaiba. Izrael felismerte a veszélyeket, amelyek a zsidóságot Európában fenyegetik, és Magyarország egy stabil Közép-Európa egyik vezetőjeként biztonságot adhat a zsidóságnak.

Van itt egy kis bökkenő. Nem 1867-ben élünk, amikor a magyar és az osztrák elit kiegyezhetett egymással, anélkül, hogy a népet kérdezték volna. A ma a népek beleszólást akarnak Európa ügyeibe. Értik ugyanis, hogy egy olyan világban, ahol csak a pénz számít, nem lehet igazi függetlenség. A nemzet kiteljesedéséhez, a függetlenség megvédéséhez új Európára van szükség, a népek demokratikus együttműködésére.

2019. március 9.

2019 március 2

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

A béke tőled is függ!

Lehet magasabb a minimálbér, emelkedhetnek a nyugdíjak, adhatnak gyermekvállalási támogatást, csokot, gyedet és még ki tudja mit, de mit sem ér az egész, ha jön a háború. A gyereket nem csak megszülni kell tudni, de felnevelni is. Békében, biztonságban.

A háborúkat sohasem mi, egyszerű emberek robbantjuk ki. Mi eszközök és áldozatok vagyunk azok kezében, akik hatalmuk megőrzésére és gyarapítására egy adott pillanatban nem látnak más eszközt, mint a háborút.

A háborútól minden ember tart, legalábbis a normálisok. Azzal nyugtatgatjuk magunkat, hogy hetven éve nem volt háború Európában, miért pont most lenne. Hajlamosak vagyunk becsukni a szemünket, és nem látni, hogy 1999-ben Jugoszlávia ellen a NATO valóságos háborút folytatott. Hidakat, gyárakat romboltak, embereket öltek. De nem akartuk észrevenni, pedig a bombák Palicsra is hullottak, alig három kilométerre Magyar-
országtól.

Most sincs még háború, de már szinte minden adott a háborúhoz. A nagyhatalmak egymásnak feszültek. Egyre több fegyvert állítanak egymással szembe, egyre nő a szembenállás szintje.

Az USA térdre akarja kényszeríteni Oroszországot. Orosz gáz és atomerőmű helyett amerikait vegyetek! Amerikai beruházásokat az oroszok pénze helyett! Amerikai fegyvereket venni, rakétákat telepíteni az oroszok ellen! Nagyjából ezt akarja ma az USA Európától, így tőlünk is.

Az EU-országoknak a nagyhatalmi ambíciókat tápláló lengyeleket és az orosz fóbiában élő balti államokat leszámítva, nincs kedvük háborúzni. De a Balkán kellene nekik, Ukrajna is, Belarusz is, hiszen új piacok nélkül bajos lesz az EU válságát leküzdeni.

De útjukban áll az orosz tőke. Magához tért a kilencvenes évek pofonjaiból. Putyin nem táncol úgy, ahogyan Amerika fütyül. Visszavette a Krímet, ott van Szerbiában, rakétára rakétával válaszol. Európa nagy részének gázellátása ma
tőle függ.

Az EU-t mély repedések választják szét. A közép-európai tőke megerősödött. A visegrádiaknak már nem elég, hogy a nyugat érdekszférájában élnek. Beleszólást akarnak Európa sorsába. A német és a francia tőke nem akar osztozni, és mindent bevet a nemzeti önállóskodás leverésére, a migránsok beengedésétől kezdve a belügyekbe való beavatkozásig.

Az EU a tőkésállamok szövetsége. Kezelnie kellene a konfliktusaikat, de nem tudja. Egy háború összezárná a sorokat, elnyomná az elégedetlenkedők hangját. Megfojtaná a dolgozó tömegek szociális harcát, amelyek egyre kevésbé akarják a milliárdosok túlélését fizetni. A fegyverkezés, a háborús konjunktúra jóllakatná a középosztályokat, amelyek ma jobban veszélyeztetve érzik magukat, mint bármikor korábban. Igen, egy háború ma jól jönne a milliárdosoknak.

És nekünk? Nekünk mit hozna az európai háború? A NATO és az EU háborúja Oroszország ellen nem a távoli Afganisztánban, sőt még csak nem is Szíriában zajlana, hanem itt.

Ha háború lenne, az amerikai tankok és katonák a mi útjainkat használnák. Pillanatok alatt felvonulási színtérré válnánk.

Ha háború lenne, az orosz rakéták Pápára hullanának, ahonnan a NATO hadászati szállításait végzik. Székesfehérvárt lőnék, ahol NATO parancsnokságok vannak. Győr és Debrecen is hadicélpont lenne, ahol katonai jelentőségű üzemek vannak.

Ha háború lenne, már nem kellene ostrom alá venni a budai várat. A precíziós szárnyas rakéták enélkül is eltalálnák a Sándor palotát is, meg a Karmelita kolostort is. Nem túl sok maradna a magyar államiságból.

Ha háború lenne, a katonáskodás nem szerény kockázattal járó jól fizető állás lenne, mint manapság, hanem szinte biztos út a halálba.

Május 26-án új Európai Parlamentet választunk. A milliárdosok uralmát nem dönthetjük meg. De erős figyelmeztetést küldhetünk. Ne merészeljétek háborúba sodorni Európa népeit! Elég az Oroszország elleni szankciókból! Elég a fegyverkezésből! Békét és megegyezést akarunk Oroszországgal.

A Munkáspárt az egyetlen párt, mely ezzel a programmal indul. Támogasd a Munkáspártot! A béke tőled is függ!

2019. március 2.

2019 február 23

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Szakszervezet pedig kell!

Fegyvert fognak a szakszervezetek a kormányra! Nagyjából ez volt az üzenete a tavaly december óta folyó tüntetéseknek. Na, ne tessék megijedni! Fegyverről abban az értelemben van csak szó, hogy a tüntetés, a sztrájk a szakszervezetek fegyvere. Bár manapság már ez sem kevés.

Hogy mi tartott harminc évig? Miért csak most nyúltak fegyverhez a szakszervezetek? Nos, sokféle választ lehet adni. Sokan még mindig a múltra mutogatnak, mondván, hogy szocializmusban a szakszervezetek a dolgozók üdültetésével foglalkoztak, nem az osztályharccal, és ez az örökség olyan súlyos volt, hogy harminc évig nem tértek magukhoz.

A szocializmusban a szakszervezeteknek valóban nem kellett a dolgozók béréért, szociális jogaiért az utcára menni, mivel az állam, a Magyar Népköztársaság mindezt biztosította. A szakszervezeti tagság előnyökkel is járt. Az országban mindenütt voltak szakszervezeti üdülők, ahol minden dolgozó megfizethető áron tölthette el a nyári szabadságát. A szakszervezet gondoskodott a vállalati bölcsődékről és óvodákról. Sok helyütt az üzemi étkezdék fenntartását is ők vállalták. Ha gyerek született, ha haláleset következett be a családban, a szakszervezet segített.

Sokkal inkább arról van szó, hogy a rendszerváltáskori szakszervezeti vezetők igyekeztek megszabadulni az örökségtől, bizonyítandó, hogy ki a nagyobb híve a „demokráciának”. S vajon kinek használt az, hogy a valaha egységes mozgalmat percek alatt egymással vetélkedő szövetségecskékké tépték szét? Helyes volt-e a szakszervezeteket közvetve, közvetlenül pártokhoz csatolni? Helyes volt-e 2012-ben aláírni a Fidesz kormány munka törvénykönyvét, noha tudták, hogy az számos ponton sérti a dolgozók érdekeit?

A rendszerváltók elkábították az embereket és az emberek elkábultak. Piacgazdaság lesz, demokrácia, mindenki érvényesülhet! Nem kell félni a munkanélküliségtől sem, mert a munkanélküli segélyből is meg lehet élni, és még dolgozni sem kell! Ha meg mindenünk megvan, akkor minek a szakszervezet?

Aztán jött a valóság, jöttek a pofonok. Másfél millió felszámolt munkahely, tömeges munkanélküliség, infláció, tönkrement életek és sok minden más.

El kellett volna a segítség, de nem volt. Mindenki reménykedett, illúziókba menekült. Engem nem rúghatnak ki, csak a kollégát! Az én fejem fölül nem viszi el a bank a házat, ilyen csak a szomszéddal történhet, velem nem!

Mindenki kereste a túlélés egyéni útjait. Ki a fekete munkában találta meg, ki külföldön. Ki meg sehol. Az emberek a túlélésükkel, a mindennapi kenyerükkel voltak elfoglalva. Se idejük, se kedvük nem volt szervezkedni.

A hatalmon lévő persze biztathatták volna az embereket, hogy éljetek a demokráciával, szervezkedjetek, lépjetek be a szakszervezetekbe. De nem! Miért is tették volna? A rendszerváltás óta minden kormány abban volt érdekelt, hogy a tőke hatalmát senki se veszélyeztethesse.

A szocliberálisok 12 évet voltak kormányon. Olyan szakszervezeti törvényt, olyan munka törvénykönyvét csinálhattak volna, hogy a világ minden dolgozója bennünket irigyelt volna. De nem csináltak.

A Fidesz-kormány más taktikát választott. Ha befogod a szád, ha nem tüntetsz, ha nem sztrájkolsz, kaphatsz tőlem rezsicsökkentést, minimálbér-emelést, gyereknevelési támogatást, meg sok minden mást. Elnézést a cinikus mondatért, de ez volt a lényeg. Ha pedig ez megvan, valóban minek a szakszervezet?

A dolgozó emberek, ha lassan is, de kezdtek átlátni a szitán. Kezdték felismerni, hogy a tőkés rendszerben csak az a dolgozóé, amit kiküzd magának. De ehhez szakszervezetek kellenek, erős szakszervezetek. 2017-ben a Tesco dolgozói megmutatták, hogy lehet a multikkal szemben is fellépni. Most pedig az Audi dolgozói adtak leckét a modern bérharcból.

A túlóra új szabályozásával a kormány kihívta maga ellen a sorsot, és eleinte úgy tűnt, hogy a szakszervezetek ki tudják használni ezt a helyzetet. De nem tudták. Sejtették, hogy a törvény megváltoztatását egyedül aligha tudják kikényszeríteni, ezért elfogadták a liberális pártok támogatását. Ettől a pillanattól kezdve a szakszervezetek ügye, a dolgozók ügye háttérbe szorult.

December óta sokan lépnek be a szakszervezetekbe. Sokan örülnek annak, hogy végre hallatják hangjukat a szervezett dolgozók. Az Audisok sikere harcra ösztönöz másokat, még akkor is, ha tudjuk, hogy másutt mások a feltételek. De a java most jön. Sikerül-e felszámolni a szakszervezetek elaprózottságát? Képesek-e elválasztani a dolgozók érdekvédelmi harcát a politikai pártok hatalmi csatáitól? Képesek-e osztályuk, a munkások, a dolgozók érdekeiért küzdeni a tőke érdekeivel szemben? Egyet biztosan tudunk: szakszervezet pedig kell!

2019. február 23.

2019 február 16

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Nemzeti vagy vörös? Nemzeti és vörös!

1919 májusában a Tanácsköztársaság hadserege bevonult a Felvidékre. Kiverte onnan a csehszlovákokat, akik román szomszédainkhoz hasonlóan szerettek volna egy szép darabot kiharapni Magyarország testéből. Magyarországra ugyanis szabad prédaként tekintettek akkoriban. Az Osztrák-Magyar Monarchia darabjain akartak osztozkodni. Ezt tették az Oszmán Birodalommal, és manapság ezt teszik a Balkánnal vagy Szíriával.

A magyar csapatok előtt komoly dilemma állt: vörös vagy nemzeti lobogóval meneteljenek Kassa vagy Eperjes utcáin? A kormány döntött: legyen vörös! Meg lehet érteni őket. Egy új világ üzenetét akarták felmutatni, és ennek a világnak a jelképe a vörös zászló volt. A döntés mégsem volt szerencsés. Magyar katonák magyar földekért, nemzeti érdekekért harcoltak. Jobb lett volna a nemzeti!

Manapság ugyan nem kell bevonulni a Felvidékre, de a kérdés változatlan. Vörös vagy nemzeti? Legyen vörös! Végül is hiszünk abban, hogy a pénz, a tőke uralmát fel fogja váltani egy jobb rend, ahol nem a pénz számít, hanem az ember, a dolgozó ember. És ebben nem csak mi hiszünk. Hisznek a német munkások is, akik nem Győrben dolgoznak, hanem az Audi más gyáraiban, s tudják: ha több bért akarsz, meg kell küzdeni a tőkésekkel. Itt is, ott is. Miért ne segítene a német szakszervezet a győrieknek? Egy az ellenfél, egy a cél, és talán egy világról is álmodnak, ahol a jobb fizetésért nem kell sztrájkba menni.

Szükség van a nemzeti zászlóra? Bizony, hogy szükség van, nagyon is. Tévedés ne essék! A nemzeti határokat nem a munkások, a dolgozók milliói bontják le, hanem a multinacionális vállalatok. Nem a munkások, a dolgozók internacionalizmusa rombolja a nemzeteket, hanem a tőke globalizmusa.

A tőke a bankok korlátlan és akadálytalan uralmát akarja kiterjeszteni Európára és a világra. A dolgozónak védekeznie kell, s a nemzetállam saját szabályaival, fékjeivel védelmet jelent. Nem teljeset, de védelmet.

A tőke világpolgárt akar faragni belőlünk. Felejtsd el, hogy magyar vagy! Európai vagy! Ez számít! De mi magyarok vagyunk! Trianonban elvették a földjeink nagy részét, bízva abban, hogy felmorzsolódik a magyar. Most a lelki tartásunktól, történelmünktől, identitásunktól akarnak megfosztani, bekényszerítve a megfoghatatlan európaiság börtönébe. Kell a nemzeti zászló!

Az európai egyesült államok a liberálisok álma. Egy szűk csoport uralná, a német, tán a francia tőke is. A mi válaszunk a dolgozók, a népek, nemzetek demokratikus együttműködése.

A liberálisok nyílt társadalmat akarnak, ahol nincsenek szabályok, mindent szabad és mindent lehet. Mi olyan társadalmat akarunk, ahol stabil értékek vannak. Stabilak, mert a többség, az emberek, a nép érdekeit és vágyait testesítik meg.

A jövő társadalma nem falanszter lesz, ahol Madách szavaival a „régi eszmék többé nincsenek.” Nem hiszünk Lucifernek, aki szerint a hon, a haza korszerűtlen, kisszerű, s „most már egész föld a széles haza.”

Az új közösségi társadalom nem a nemzetet számolja fel, hanem a tőke, a pénz uralmát. A népeket a kapitalizmus formálta nemzetté a 19. században. A 20. században ugyanaz a tőke kezdte lerombolni a határokat, mert a nemzet akadállyá vált a világuralom útján, s a 21. században végképp le akar számolni vele.

Még vannak, akik a kapitalizmus nagy táborában is ellenállnak a liberális eszmék vezérelte világállam eszméjének, és a nemzet szellemi és anyagi erejét, hitét tekintik a fejlődés mozgatóerejének. De meddig képes ellenállni? A pénzre épülő kapitalizmus célja nem a nemzetek, a népek boldogulása, hanem az, hogy a befektetett tőke minél több hasznot hozzon. Ez a tőke sajátja, ami alámossa a nemzeti hagyományok, sőt a hit erejét is.

A nemzetek jövője attól függ, képes-e az emberiség levetni a pénz uralmát. A közösségi társadalomnak nem azért kell a fejlődés, hogy egyesek pénztárcája vastagabb legyen. A népek, a nemzetek elől akar minden akadályt elhárítani. Nemzeti vagy vörös? Nos, csak egy jó és perspektivikus válasz van: nemzeti és vörös!

2019. február 16.

2019 február 9

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Orbánt ütik, de a pofonok neked is szólnak

A múlt szerdán európai napom volt. Délután az interneten figyeltem, hogy feszítik keresztre Magyarországot az Európai Parlamentben. Igen, Magyarországot és nem csupán az Orbán-kormányt. Eltérően ugyanis a magyar liberális képviselőktől, én úgy gondolom, hogy az EP-ben, Brüsszelben nem lehet szétválasztani Magyarországot és a magyar kormányt. Budapesten lehet, sőt kell is. Brüsszelben és sehol másutt a világban meg nem lehet.

Ellenzékinek lenni, a kormányt bírálni itthon kell. A csatákat itthon kell megvívni. Bemártani, bemószerolni az ország vezetését külföldiek előtt, az ellenzék gyengeségének a jele. Ha van elképzelésed a jövőről, vannak tisztességes, szavahihető embereid, akkor nem kell külföldi segítségért rohanni. Ha mindez hiányzik, akkor futás Brüsszelbe! Politikai támogatásért, pénzért, s ki tudja, egyszer talán katonákért is. Végül is a NATO is ott van.

Este a Hír TV-be hívtak. Ha én lennék az EP-ben, nem viselkednék így – mondtam. Nem játszanék alá azoknak a gazdasági és politikai erőknek, amelyek egyáltalán nem a magyar demokráciáért aggódnak, hanem egy olyan EU-modellt akarnak a népekre erőltetni, amelyben néhány nagy ország tőkés körei uralkodnak és felszámolnak mindent, ami az uralmuk útjában áll.

Mi áll az útjukban? Te! A Te magyarságod. A Te magyar nyelved. A Te történelmed és hagyományaid. A Te öntudatod és önállósági vágyad. Az, hogy Te úgy akarsz élni, mint ők, és most már kész vagy sztrájkolni is ezért. Az, hogy kezdesz rájönni, hogy az EU nem jótékonysági szervezet, hanem a milliárdosok fegyvere arra, hogy Téged elnyomjon és kordában tartson.

Vedd észre: Brüsszelben Orbánt ütik, de a pofonok neked is szólnak. Ne akarj több lenni, mint ami vagy: egy csóró kelet-európai! A gyereked neveld arra, hogy ő európai és nem magyar. Ne azzal törődjön, hogy ő munkás, dolgozó, magyar! Európai legyen!

Bevándorlókat nem akar a Munkáspárt, mondtam. Függetlenséget, szuverenitást viszont igen. A gazdagok Európáját nem akarjuk, de az európai népek demokratikus együttműködését igen. Háborúkat, szankciókat nem akarunk, de megegyezést és békét Oroszországgal viszont igen.

Sok elismerő szót kaptam, amit köszönök. Gondolkodó emberektől kaptam, akik értik, hogy folyik Európa újrafelosztása, és rajtunk is osztozkodni akarnak. Olyanoktól, akik értik, hogy idehaza higgadt gondolkodásra, cselekvésre van szükség, és nem utca színházra, nem ingyen cirkuszra, ami nincs is ingyen, hiszen a liberális ellenzék is költségvetési pénzekből tartja el magát.

De kaptam gusztustalan, durva üzeneteket liberális oldalról. A „Thürmer Orbán fenekét nyalja” internetes hozzászólás még a civilizáltabbak közé tartozik. Élvezettel mocskolódnak azok, akik valaha a Munkáspártban voltak, de ma a légüres térben mozognak. Nem agitálnak az utcán a tőke uralma ellen, nem vesznek részt időközi választásokon, nem teszik kockára munkahelyüket, ahogyan sok-sok mai munkáspárti tag teszi. A Facebook-forradalmárok buta önteltségével osztogatják az észt.

Üzenem mindenkinek: a Munkáspárt ellenzéki párt. A mai világban akarunk a dolgozóknak, a népnek jobb életet. Bíráljuk a kormányt, amikor a tőke javára dönt a dolgozók ellenében. Támogatjuk a szakszervezetek, a dolgozók harcát a jobb fizetésért, a jobb munka törvénykönyvért. De nem állunk egyik oldalra sem, amikor az egyik gazdag üti a másikat.

Kemény harccal ma is sok mindent el lehet érni, de mindent nem. Ha azt akarjuk, hogy a világ fejlődése a dolgozó embereket, a népet szolgálják, és ne a tőke hasznát, akkor más társadalmat kell teremtenünk. És fogunk is. Lehet, hogy nem ma, nem is holnap, de fogunk.

2019. február 9.

2019 február 2

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Ne feküdjünk le
Amerikának!

A rendszerváltás óta hivatalból szeretjük Amerikát. A liberálisok egyenesen szerelmesek bele, mondván, hogy ember még nem teremtett tökéletesebbet az amerikai demokráciánál.

A konzervatívok nincsenek ennyire elragadtatva Amerikától. Az amerikai világkép finoman szólva nincs összhangban azzal, amit a konzervatívok vallásról, nemzetről, családról gondolnak. De Amerika az Amerika, és Orbán tudja, hogy meg kell adni a császárnak, ami a császáré.

A Fideszt és Orbán Viktort soha egy percre sem kedvelték Amerikában, de tudomásul vették, hogy csak ők képesek békés eszközökkel megvédeni a kapitalizmust. De percenként éreztették a magyar vezetéssel, hogy hálásnak kell lennünk a rendszerváltásért. Be kell szállnunk az amerikaiak eszeveszett háborús kalandjaiba. És főleg másolnunk kell az amerikai demokráciamodellt, amelynél jobbat még ember nem talált ki. Szavaikat alátámasztandó az amerikai külügy időről időre egyest adott Orbánnak demokráciából. Felkaroltak néhány tüntetést is, hogy jelezzék: ha kell, találnak ők más miniszterelnököt is.

Orbán megadta a császárnak, ami a császáré. Bevállalta a katonai kiadások növelését, megszavazta a NATO minden Oroszország elleni lépését, nem vonult ki Afganisztánból. Minden korábbi miniszterelnöknél keményebben lépett fel az antiszemitizmus ellen, és mindent megadott a magyarországi zsidóságnak, amit csak kértek.

Trump jól jött a magyar vezetésnek. Ő sem szerette a liberálisokat, Sorost főleg nem. De Magyarországtól eltérően, ahol a liberálisok hosszú időre kiszorultak a hatalomból, az USA-ban még nyeregben vannak. Éppen ezért mind máig nem került sor a magyar miniszterelnök látogatására az USA-ban, de legalább a nyilvános kioktatás alábbhagyott.

Trump bejelentése, hogy ezentúl Amerikával fog törődni, és nem szól bele mások ügyeibe, zene volt a magyar vezetés fülének. Trump megígérte az egymással marakodó NATO-szövetségeseinek, hogy megvédi a kapitalista rendszert. Az USA-ban rendet tesz, az USA megint a világ vezetője lesz, de elvárja, hogy utána mindenki álljon be a sorba!

Ezt látva, a magyar kormány megnyugodott. Az USA nem erőltette, hogy Jeruzsálembe vigyük át a nagykövetséget. Elnézte Orbán flörtjét Putyinnal. A CEU őket is zavarta, végülis mindent védeni kell, ami amerikai, de az ügy elcsendesedik.

Az Orbán-kormány úgy érezte, hogy a császár megkapta, ami a császáré, tehát meg lehet egyezni az oroszokkal Paks-II-ről és a gázszállításokról. Sőt, be lehet vonni az orosz tőkét a visegrádi országok egyes projektjeibe.

Az első ejnye-bejnyét Ukrajna miatt kapta a kormány, mondván, hogy Ukrajna és a NATO szövetsége Oroszországgal szemben fontosabb, mint az, hogy hány osztályig tanulhatnak a kárpátaljai magyarok az anyanyelvükön. Ha a kormány meghajol, a nemzeti törekvései szenvednek csorbát.

Paks II sohasem tetszett az amerikaiaknak, de Perry amerikai energia miniszter Budapesten tovább ment. Keressünk alternatív megoldásokat, például amerikai mini erőművek építésével. És természetesen hagyjuk az orosz gázt, mert a jövő az amerikai cseppfolyós földgázé, amivel készek elárasztani Európát. Vagyis az orosz függőséget becserélhetjük amerikaira.

Cornstein nagykövet még azt is szóvá tette, hogy amerikai fegyvereket vegyünk, és ne kísérletezzünk a németekkel. Mindezt meg lehet tenni, még ha értelmetlen is, de ezzel lefekszünk az USA-nak. Kérdés, hogy akar-e a magyar kormány?

Trump a Kína ellen indított kereskedelmi háborúból sem akarja kihagyni szövetségeseit. A Huaweitől rettegnek, mert az 5G technológia terén mindenkit verni fognak, ezért állítólagos kémügyekkel kell megállítani. A lengyelek beszálltak, a csehek is, miért ne szállna be Magyarország?

Vagy miért ne állítsuk le a Belgrád-Budapest vasútvonal korszerűsítését, csak azért, mert abban a kínai tőke is benne van? A projekt körüli magyarországi huzavonát látva Pekingben könnyen gondolhatják, hogy Magyarország ki akar farolni az magyar-kínai kapcsolatból.

Magyarországnak van tekintélye a világban. A NATO és az EU tagjaként is képes volt önálló utat járni. Képes volt független maradni a nagyhatalmakkal szemben. Az amerikai nyomás érezhetően megnő. Vannak, akik örülnek ennek és már szívesen odaadnák magukat, és az országot. Ha a magyar politika enged Amerikának, összeomlik a kiegyensúlyozott, pragmatikus külpolitika álma, oda lesz az ország hitele és tekintélye.

2019. február 2.

2019 január 26

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Hajnalodik, de még nincs reggel

Szívem szerint azt mondanám, hogy hajnalodik, közeledik a reggel. A felkelő nap kiszorítja a sötétséget, már látjuk a bennünket körbe vevő világ körvonalait. Már el merünk indulni, merünk cselekedni.

Igen, a december óta tartó szakszervezeti megmozdulásokat látva, szívesen mondanám, hogy hajnalodik. De így van-e? Tényleg közeleg-e a reggel?

Blokád alá vesszük Budapestet! Megbénítjuk az országot! Nagyjából ezt ígérték a január 19-i tüntetések szervezői. Ki is mentek az utcára. Többen, mint korábban hasonló magyarországi rendezvényeken. De kevesebben, mint mondjuk egy átlagos párizsi vagy athéni tüntetésen. Budapest nem került blokád alá, és az ország sem bénult meg.

Ne tessék félre érteni! Nem csatlakozunk a kormánypárti média kárörvendő kommentárjaihoz. Nem örülünk, nem örülhetünk annak, hogy a szakszervezetek rendezvénye nem hozta meg a várt, vagy talán pontosabban fogalmazva, a beígért sikert. A szakszervezet a szervezett dolgozót jelenti, s nekünk nincs fontosabb, mint a dolgozó emberek sorsa.

Nos, pontosan ez a lényeg! Párizsban valóban tízezrek mennek az utcára. Nem csak azért, mert nem akarnak újabb bevándorlókat. Azért tüntetnek, mert Macron szemét módon becsapta a franciákat. Mindent megígért, most meg mindent elvesz, ami a francia dolgozóknak fontos. A 35 órás munkaidőt, a nyugdíj kedvezményeket és sok más dolgot, amit a francia szakszervezetek sok évtizedes munkával kiharcoltak.

Tetszenek érteni? Sok évtizedes munkával kiharcoltak.
A francia dolgozó tudja, hogy mi a kapitalizmus. Őt is lehet manipulálni, elvakítani a fogyasztói társadalom fényeivel, de ő tudja, hogy most olyat rabolnak el tőle, amiért ő megküzdött a tőkésekkel szemben.

A magyar dolgozótól nem most kezd rabolni a tőke. Harminc éve a tőke elvette a magyar dolgozóktól azt, amivel a franciák sohasem rendelkeztek, a gyárakat, a bankokat, a politikai hatalmat. Ezzel mértek csapást a dolgozó emberekre. De ezt elfelejtik az emberek, és a szakszervezetek vezetői pedig nem is emlékeztetik erre őket.

Mint ahogyan arról sem beszélnek, hogy azért juthattak el a dolgozók a rabszolga törvényig és más disznóságig, mert nem harcoltak ellene. A dolgozók sem, a szakszervezetek sem. Arról is hallgatnak, hogy az MSZP, amely most szavakban nagyon harcos lett, 12 évig volt hatalmon, és sem Horn, sem Medgyessy, sem Gyurcsány nem csináltak olyan munka törvénykönyvét, ami a munkavállalónak, a dolgozónak kedvezne.

A szakszervezetek egyik-másik vezetője már nálunk is a tőke elleni harcról beszél, amire a vörös dzsekibe öltözött MSZP-elnök még rá is kontráz. Csakhogy ki veszi ezt komolyan? Miféle tőke elleni harcról beszélnek, amikor csak egy alternatívát kínálnak az embereknek. Váltsuk le Orbánt, és utána miénk a világ!

Ez azonban nem igaz. Ha megbuktatják Orbánt, aminek ma a legkisebb esélye sincs, de marad a Fidesz, akkor jön egy másik Orbán. Ha megbuktatják a tőke érdekeit kiszolgáló Fideszt, jön egy másik párt, amely ugyanúgy, vagy talán még jobban kiszolgálja a tőke érdekeit.

Miféle tőke elleni harcról lehet szó, ha a szakszervezetek vezetői odaengedik a tüntetéseikre a nyilvánvalóan tőkés pártok embereit? Sőt, a végén még át is engedik nekik a vezető szerepet. December 8-a még a dolgozókról szólt. Január 19-én a dolgozó már csak ürügy volt, amire lehet hivatkozni.

Ki veszi komolyan azt, hogy a fehér sapkába bújó ellenzéki képviselőnők a dolgozó emberekért mennek az utcára? Mitől lenne jobb a dolgozó embernek, ha a köztévében több ellenzéki beszélhetne, mint most? Akkor sem a dolgozó beszélne, még csak nem is róla beszélnének, hanem a tőkés pártok egymás közötti öldöklése folyna.

Mitől lenne jobb a dolgozó embereknek, ha mondjuk, belépnénk az Európai Ügyészségbe? Nagyobb lenne a kenyér az asztalon? Több lenne a fizetés? A dolgozó ellenőrizhetné az ország pénzének elosztását? Ugye, harminc év kapitalizmus után nem vagyunk ennyire naivok?

A szakszervezetek harca akkor lehet sikeres, ha találkozik a társadalom támogatásával. Senki sem szereti, ha nem jut el a munkahelyére, mert a sztrájk miatt nem mennek a vonatok.
De megértik, hogy a jó célért áldozni kell.

De most hirtelen túl sok lett a cél. Egyszerre akarnak változtatni a munka törvénykönyvén, a nyugdíjrendszeren és a fizetéseken is. Ez nem megy, bármennyire is fáj!

Mást kell tenni. Biztassuk az embereket, hogy lépjenek be a szakszervezetbe. Minden aktív korú munkáspárti tag legyen a szakszervezet tagja is. Ott a helyünk. Ott kell felvilágosítani az embereket. Ott kell harcra biztatni őket. Ott kell tennünk azért, hogy a nap sugarait ne nyomja el ismét a sötétség, és köszöntsön be végre az ébredés, a reggel.

2019. január 26.