A Nagy Kulturális Forradalom
1962 szeptemberében a Kínai KP Mao Ce-tung útmutatása alapján kimondta: a szocialista forradalom győzelme nem azt jelenti, hogy a társadalomból eltűntek a szocializmus ellen fellépő erők. Ebből kiindulva fokozni kell a küzdelmet a megmaradt tőkés elemek és az ő túlélésüket segítő erők és személyek ellen.
A kérdés megítélésében a kínai pártban sem volt egység, és fokozódott a vita. Mao elnök 1966 májusában úgy döntött, hogy átfogóan fel kell számolni minden olyan tényezőt, ami a szocializmust fenyegetheti Kínában. Ezzel kezdetét vette a Nagy Kulturális Forradalom, amely egészen 1976-ig, Mao haláláig tartott.
A kulturális forradalom koncepciója abból indult ki, hogy a társadalomban vannak jobboldali, revizionista, ellenséges elemek, amelyek a szocialista rendet veszélyeztetik. Mao és a kulturális forradalom vezetői úgy vélték, hogy ezek az erők különösen erősek az értelmiségben, és behatoltak a párt és állami vezetésbe. A kulturális forradalom ezért arra irányult, hogy országos méretekben leszámoljon velük.
A kulturális forradalom nyilvánvalóan eltúlzott és hibás reagálás volt. Nyilvánvaló azonban az is, hogy az imperializmus erői a szocialista Kína felszámolására törekedtek. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában 1971-ig nem a Kínai Népköztársaság, hanem Tajvan képviselte Kínát. 1965-ben az USA katonailag is beavatkozott a vietnámi eseményekbe, és a vietnami háború egészen 1973-ig tartott. 1968-ban Csehszlovákiában ellenforradalmi lázadás tört ki, amelyet csak a szocialista országok fegyveres erőinek közös fellépése tudott elfojtani. Azt mondani, hogy nem volt osztályellenség, súlyos tévedés lenne.
S még valami. Mao szembe került azzal a problémával, amellyel minden szocialista ország így vagy úgy, de szembesült. A szocialista forradalom győzelme után néhány évvel megjelentek új generációk. Az ő szüleik munkásból vagy parasztból lettek értelmiségivé. Megjelenik egy új réteg, amelyet nem a forradalom előtti polgári rend szült, hanem maga a szocializmus, de kezdenek felmutatni olyan tulajdonságokat, amelyek korábban csak a polgári értelmiség sajátjai voltak. De ez még nem minden! Ez az új réteg kezdi kisajátítani az értelmiségi állásokat, beleértve a vezető tisztségeket is, kiszorítva onnan a munkást és a parasztot.
A Nagy Kulturális Forradalom keretében leszámoltak a polgári tudósokkal és alkotókkal. A revizionizmus elleni harc jelszavával eltávolították a vezetésből a kínai kommunista mozgalom számos ismert egyéniségét.
Mao az ifjúságot hívta segítségül. A fiatalok elhagyták az iskolákat, beléptek a Vörös Gárdába és a szó szoros értelmében üldözni kezdték a polgári szemlélettel vádolt tanárokat.
A Nagy Kulturális Forradalom jelképe a Vörös Könyv lett, amely Mao-idézeteket tartalmazott. A könyv a fiatalok „imakönyve” lett.
A Nagy Kulturális Forradalom súlyos károkat okozott a gazdaságban. Visszavetette a tudomány és kultúra fejlődését. Nagyon sok kiváló személyisége lett Vörös Gárdák üldözésének áldozata.
Ugyanakkor tény, hogy a Kínai Kommunista Párt nem esett szét, megmaradt, és 1976 után egy teljesen más országban kezdhetett hozzá a szocializmus korszerű építéséhez. Nagyon sok mindent elpusztítottak, ami érték volt, de nagyon sok minden olyan is eltűnt, amely akadálya volt a fejlődésnek. Ebben a küzdelemben erősödik meg a pártvezetés második nemzedéke, melynek meghatározó alakja Teng Hsziao-ping. De itt van Csao Ce-jang, aki egy ideig a Kínai KP főtitkára vagy éppenséggel Csiang Cö-min, aki 1989-től 2002-ig vezette a kínai pártot.
Mao halála
Mao hosszú betegség után 1976 szeptemberében hunyt el. Mao Ce-tung a XX. századi kínai és az egyetemes munkásmozgalom egyik legkiemelkedőbb egyénisége, korának egyik legnagyobb hatású politikusa, a Kínai Kommunista Párt és a Kínai Népköztársaság vezetője volt.
Mao volt az, aki a marxizmus-leninizmust az akkori Kína feudális és gyarmati viszonyai között alkalmazta, és ezzel útmutatást adott a világ sok más népének, amelyek hasonló körülmények között éltek.
Mao a kínai kommunista mozgalom első nemzedékének legjelesebb tagja volt. Ez a generáció az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatása alatt indította el tevékenységét. Ezt soha sem tagadták, sőt büszkék voltak. A kínai kommunista mozgalom vezetői, élükön Maóval, azonban tisztában voltak azzal, hogy a marxizmus-leninizmust Európa szülte. Egy olyan Európa, ahol a kapitalizmus fejlett volt, volt jelentős munkásosztály. Marx, Lenin nézetei alkalmazhatóak Kínában is, de ésszerűen alkalmazni kell a kínai sajátosságokhoz.
Mao úgy vélte, hogy egy óriási méretű, félfeudális, félgyarmati ázsiai országban, ahol nincs jelentős munkásosztály, a parasztságnak kell a forradalom motorjának lenni. A „falu keríti be a várost”, azaz a falun létrehozott forradalmi bázisokról kiindulva lehet mozgósítani a városi munkásságot és legyőzni a tőkésosztályt. A forradalom az első szakaszában polgári-demokratikus forradalom, de nem a régi értelemben, hanem olyan új demokratikus forradalom, amely ugyan tőkés viszonyokat teremt, de azonnal átmegy a szocialista forradalom megvalósításába.
Mao – később Teng is – azt vallotta, hogy nem az elmélet alapján kell a valóságot megítélni, hanem az elméletet kell a valósághoz igazítani.
Hosszú élete során szembe került a szocializmus építésének konkrét problémáival, s számos jó, és számos rossz választ adott. Mao volt az, aki 1956 után szembeszállt a szovjet és a kelet-európai kommunista mozgalomban felerősödő megalkuvó, revizionista politikával. A Kínai Kommunista Párt Mao gondolatait a marxizmus-leninizmus folytatásának, a kínai sajátosságú szocializmus egyik elméleti alapjának tekinti.
A Kínai KP a Mao által kezdeményezett kulturális forradalmat – méreteit és időtartamát tekintve – példátlan hibának tekinti. De hozzáteszik: „Ezek a hibák egy nagy proletárforradalmár hibái voltak…Akkor is, amikor komoly hibákat követett el, arra biztatta a pártot, hogy tanulmányozzák Marx, Engels és Lenin műveit, és következetesen hitte, hogy az, amit tesz, megfelel a marxizmusnak.”
Mao 1976. szeptember 9-én halt meg. Egy szegény, de fejlődőképes, egységes szocialista országot hagyott maga után.
